Címke: társadalom

  • Heltai Jenő: A budapesti háziúr

    Amerre nézünk e hazában,
    Sehol nincs tőke, nincs vagyon.
    Szegény az ország és a nemzet,
    Szegény a nép, szegény a hon.
    Szegény az orvos és az ügyvéd,
    Az iparos, a trubadúr,
    De mind között a legszegényebb
    A budapesti háziúr.

    Nagyon megverte a teremtő
    Azt, kinek Pesten háza van,
    Zsarnok lakók ezer szeszélyét
    Tűri az ily boldogtalan.
    A helyzetével visszaélnek,
    S mint egykor a maroknyi búr
    Harcol gonosz lakói ellen:
    A budapesti háziúr.

    Kedvükbe jár, megtesz akármit
    Amit szem, száj csak megkiván,
    A háziúr valódi angyal
    És a lakó, az mind zsivány.
    Mindegyre többet követelne –
    Mint üldözött, mint gyáva nyúl,
    Mindent megád a bősz lakónak
    A budapesti háziúr.

    Mindent megád, mindent megenged,
    S ennek fejébe mit se kér,
    Hisz úgyis szinte komikusan
    Kevés, melyet fizetsz, a bér.
    Borravaló csak, alamizsna
    A pénz, mit a lakó leszúr,
    Hogy éljen hát meg ily nyomorban
    A budapesti háziúr.

    Másnak szabad munkás kezekkel
    Buzgón keresni kenyeret,
    Izzadni, lótni-futni estig,
    A háziúrnak nem lehet.
    Ő a lakók kegyéből él csak,
    Szívén a bánat férge fúr,
    Míg elgondolja, mennyit szenved
    Egy budapesti háziúr.

    Más bőjtöl és morogva szidja
    A drága húst, a híg levet,
    Koplalna tán a háziúr is,
    De, oh, szegénynek nem lehet.
    Néki, szegénynek, jól kell élni,
    Mert ha egészsége lazul,
    Ennyi csapást, bajt nem bír majd ki
    A budapesti háziúr.

    Én értem, óh, én értem őket,
    Hogy jövedelmük nem elég,
    S a mai nappal városszerte
    A házbért újra emelék.
    Hisz a lakók mind virilisták,
    Miért fukarkodnak gazul?
    Mért nyomorogjon éppen ő csak:
    A budapesti háziúr?

    1. február 2.

  • Garai Gábor: Éhség

    Naponta egyszer álljon meg a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
    Világ-birodalom az éhezés.
    Ez anya-föld emlőiből
    ember ma, száz közül
    hatvan, egyszer se szívja meg magát
    naponta
    jóllakottra.

    Másképp, s precízen: 60 százalék
    soha még
    nem tolta el a tányért, hogy: elég!
    Nincs képzete a jóllakásról!
    (Mit palástol
    e talányos képzet-hiány, – no most
    legyetek okosok
    szó-alkimisták, iszony-artisták,
    egzisztencialisták,
    unalom-analitikusok!)

    Szemérmes adatok
    fejezik ki világunk
    tárgyiasan, indulattalanul:
    évente mintegy 40 millió
    éhhalál; – és bár ez banális – visszahull
    közben ős-méhébe, az óceánba még
    töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb.

    Továbbá:
    minden második gyerek
    e földön arra született,
    hogy tíz éves koráig többnyire
    (kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
    közönyös teremtőjének – kegyelmét
    várni ki győzné! – visszafújja lelkét,

    S beriberi, pellagra, skorbut – ó
    durvábbak, mint a trauma, libidó,
    szép civilizált luxus-nyavalyáink –
    hordja az áldozatok garmadáit,
    a püffedt tetemeket egybe:
    hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
    illeszkednek a dús reménytelenbe,
    mint hűlt csontok a hanthoz…

    Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
    én meg kecses versekre révedek
    és mihaszna vitákra futkosok,
    s nyarak,
    telek
    járnak ki-be jól temperált szobámban
    s nyugalmamról gondoskodik az állam.

    De naponta egyszer megáll a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezemben,
    és számban megkeseredik a nyál,
    és megszégyenít teljesült szerelmem.

    És teljes borzalmában látom őt,
    a borda-kerítést, az állatit,
    a számtalan névtelen Valakit,
    a legszörnyűbb halálba szédülőt,
    ember-fajom nagyobb felét,
    ki viseli a világ szégyenét
    s nem érti mért;
    ki tűrhetetlen napokat terelget
    és kit az ínség sárkánya sanyargat,
    ki bajból bűnbe lép,
    s ha szétcsapja kezét
    aligha tudja, hogy
    várja és élteti a holnapot:
    a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
    a jóllakató világforradalmat.


    #GaraiGábor #éhség #társadalom #világforradalom

  • Illyés Gyula: Nem menekülhetsz

    Lenéztünk a hajógépházba,
    ahol a dugattyúk között
    a fűtők futkostak pucéran
    s vörösen, mint az ördögök;
    a forró lég mintha valóban
    pokolból zúdult volna ki –
    Micsoda munka!… „Megszokták már”,
    szólt könnyedén mellettem valaki.

    Nyugszéken ültem a hajón már,
    csukott könyvemmel térdemen;
    kétfelől kéklő hegyek úsztak,
    ápolták megfáradt szemem.
    Dombok és felhők… megiratlan
    vers volt ez is, az utazás,
    futó képeit lágy ütembe
    fonta a lenti tompa dohogás.

    Úsztam a vízen, fönt a fényen,
    boldogan, hogy felül vagyok,
    költői szintjén a világnak,
    amely alattam békétlen dohog,
    izzad és köpköd fuldokolva –
    – Megszokták… – nyugtattam magam –
    Megszokták? – nyilalt belém ekkor
    a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.

    Megszokták? – Meg tudtad te szokni
    – (volt benne részed) – a kapát?
    Emlékszel? Emlékezz apádra!
    mit szokott ő meg? A halált!
    Sorsa derekán mit szokik meg
    mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
    Kínlódva jártam föl-alá már
    a hajó lüktető födélzetén.

    – Bolond vagy – sziszegtem magamban.
    – Áruló! az vagy, semmi más! –
    csattan egy másik hang szívemben
    s tagolta egyre rá a dohogás.
    – Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
    Lapuló bérenc!… – Ha megint
    alul kerülnél, a fűtőkhöz:
    megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…

    A korlátnak dőlve vívódtam
    s úgy éreztem, mintha apám
    fűtene lent, mint rég fűtött is
    napszámra a gróf birtokán.
    Mintha apám és minden ősöm
    dohogott volna ott alant,
    jajongott volna föl a sírból –
    Verte a rengő padló talpamat.

    Néztem kapkodva a vizet, a
    futó tájat, mintha velem
    már nem is ez a hajó futna,
    hanem a dohogó történelem.
    Mintha dühöngve, hányingerlőn
    az rázna, könyörtelenül
    tagolva a szót: nem feledhetsz,
    nem menekülhetsz – bárhová kerülj!

  • Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

    Tanuld meg ezt a versemet,
    mert meddig lesz e könyv veled?
    Ha a tied, kölcsönveszik,
    a közkönyvtárban elveszik,
    s ha nem: papírja oly vacak,
    hogy sárgul, törik, elszakad,
    kiszárad, foszlik, megdagad
    vagy önmagától lángra kap,
    kétszáznegyven fok már elég –
    és mit gondolsz, milyen meleg
    egy nagyváros, mikor leég?
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    mert nemsokára könyv se lesz,
    költő se lesz és rím se lesz,
    és autódhoz benzin se lesz,
    és rum se, hogy leidd magad,
    mivel a boltos ki se nyit,
    s kivághatod a pénzedet,
    mert közeleg a pillanat,
    mikor képernyőd kép helyett
    halálsugarat közvetít,
    s mert nem lesz, aki megsegít,
    ráébredsz, hogy csak az maradt
    tiéd, mit homlokod megett
    viselsz. Ott adj nekem helyet.
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    s mondd el, mikor kiöntenek
    a lúgtól poshadt tengerek,
    s az ipar hányadéka már
    beborít minden talpalat
    földet, akár a csiganyál,
    ha megölték a tavakat,
    s mankóval jön a pusztulás,
    ha fáján rohad a levél,
    a forrás dögvészt gurguláz
    s ciánt hoz rád az esti szél:
    ha a gázmaszkot felteszed,
    elmondhatod e versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    hogy elkísérjelek. Lehet,
    s túléled még az ezredet,
    s pár kurta évre kiderül,
    mert a bacillusok dühödt
    revánsa mégse sikerül,
    s a technológia mohó
    hadosztályai több erőt
    mozgatnak, mint a földgolyó –
    memóriádból szedd elő
    s dúdold el még egyszer velem
    e sorokat: mert hova lett
    a szépség és a szerelem?

    Tanuld meg ezt a versemet,
    hadd kísérlek, ha nem leszek,
    mikor nyűgödre van a ház,
    hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
    s elindulsz, hogy odút keress,
    rügyet, magot, barkát ehess,
    vizet találj, bunkót szerezz,
    s ha nincs szabad föld, elvegyed,
    az embert leöld s megegyed –
    hadd bandukoljak ott veled,
    romok alatt, romok felett,
    és súgjam néked: tetszhalott,
    hová mégy? Lelked elfagyott,
    mihelyst a várost elhagyod.
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Az is lehet, hogy odafenn
    már nincs világ, s te odalenn
    a bunker mélyén kérdezed:
    hány nap még, míg a mérgezett
    levegő az ólomlapon
    meg a betonon áthatol?
    s mire való volt és mit ért
    az ember, ha ily véget ért?
    Hogyan küldjek néked vigaszt,
    ha nincs vigasz, amely igaz?
    Valljam meg, hogy mindig reád
    gondoltam sok-sok éven át,
    napfényen át és éjen át,
    s bár rég meghaltam, most is rád
    néz két szomorú, vén szemem?
    Mi mást izenhetek neked?
    Felejtsd el ezt a versemet.

  • József Attila: HAZÁM

    1
    Az éjjel hazafelé mentem,
    éreztem, bársony nesz inog,
    a szellőzködő, lágy melegben
    tapsikolnak a jázminok,

    nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
    s háltak az uccán. Rám csapott,
    amiből eszméletem, nyelvem
    származik s táplálkozni fog,

    a közösség, amely e részeg
    ölbecsaló anyatermészet
    férfitársaként él, komor

    munkahelyeken káromkodva,
    vagy itt töpreng az éj nagy odva
    mélyén: a nemzeti nyomor.

    2
    Ezernyi fajta népbetegség,
    szapora csecsemőhalál,
    árvaság, korai öregség,
    elmebaj, egyke és sivár

    bűn, öngyilkosság, lelki restség,
    mely, hitetlen, csodára vár,
    nem elegendő, hogy kitessék:
    föl kéne szabadulni már!

    S a hozzáértő, dolgozó
    nép okos gyülekezetében
    hányni-vetni meg száz bajunk.

    Az erőszak bűvöletében
    mit bánja sok törvényhozó,
    hogy mint pusztul el szép fajunk!

    3
    A földesúr, akinek sérvig
    emeltek tönköt, gabonát,
    csákányosokkal puszta tért nyit,
    szétveret falut és tanyát.

    S a gondra bátor, okos férfit,
    ki védte menthetlen honát,
    mint állatot terelni értik,
    hogy válasszon bölcs honatyát.

    Cicáznak a szép csendőrtollak,
    mosolyognak és szavatolnak,
    megírják, ki lesz a követ,

    hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
    magával kötve mint a kéve,
    sunyít vagy parancsot követ.

    4
    Sok urunk nem volt rest, se kába,
    birtokát óvni ellenünk
    s kitántorgott Amerikába
    másfél millió emberünk.
    Szíve szorult, rezgett a lába,
    acsargó habon tovatűnt,
    emlékezően és okádva,
    mint aki borba fojt be bűnt.

    Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
    s társa, ki tudta, ily bolondtól
    pénzt eztán se lát a család.

    Multunk mind össze van torlódva,
    s mint szorongó kivándorlókra,
    ránk is úgy vár az új világ.

    5
    A munkásnak nem több a bére,
    mint amit maga kicsikart,
    levesre telik és kenyérre,
    s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

    Az ország nem kérdi, mivégre
    engedik meggyűlni a bajt
    s mért nem a munkás védelmére
    gyámolítják a gyáripart.

    Szövőlány cukros ételekről
    álmodik, nem tud kartelekről.
    S ha szombaton kezébe nyomják

    a pénzt s a büntetést levonják:
    kuncog a krajcár: ennyiért
    dolgoztál, nem épp semmiért.

    6
    Retteg a szegénytől a gazdag
    s a gazdagtól fél a szegény.
    Fortélyos félelem igazgat
    minket s nem csalóka remény.
    Nem adna jogot a parasztnak,
    ki rág a paraszt kenyerén
    s a summás sárgul, mint az asztag,
    de követelni nem serény.

    Ezer esztendő távolából,
    hátán kis batyuval, kilábol
    a népségből a nép fia.

    Hol lehet altiszt, azt kutatja,
    holott a sírt, hol nyugszik atyja,
    kellene megbotoznia.

    7
    S mégis, magyarnak számkivetve,
    lelkem sikoltva megriad –
    édes Hazám, fogadj szivedbe,
    hadd legyek hűséges fiad!

    Totyogjon, aki buksi medve
    láncon – nekem ezt nem szabad!
    Költő vagyok – szólj ügyészedre,
    ki ne tépje a tollamat!

    Adtál földmívest a tengernek,
    adj emberséget az embernek.
    Adj magyarságot a magyarnak,

    hogy mi ne legyünk német gyarmat.
    Hadd írjat szépet, jót – nekem
    add meg boldogabb énekem!

    1937. máj.


  • József Attila: ARS POETICA

    Németh Andornak

    Költő vagyok – mit érdekelne
    engem a költészet maga?
    Nem volna szép, ha égre kelne
    az éji folyó csillaga.

    Az idő lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején,
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.

    Szép a forrás – fürödni abban!
    A nyugalom, a remegés
    egymást öleli s kél a habban
    kecsesen okos csevegés.

    Más költők – mi gondom ezekkel?
    Mocskolván magukat szegyig,
    koholt képekkel és szeszekkel
    mímeljen mámort mindegyik.

    Én túllépek e mai kocsmán,
    az értelemig és tovább!
    Szabad ésszel nem adom ocsmány
    módon a szolga ostobát.

    Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
    A mindenséggel mérd magad!
    Sziszegve se szolgálok aljas,
    nyomorító hatalmakat.

    Nincs alku – én hadd legyek boldog!
    Másként akárki meggyaláz
    s megjelölnek pirosló foltok,
    elissza nedveim a láz.

    Én nem fogom be pörös számat.
    A tudásnak teszek panaszt.
    Rám tekint, pártfogón, e század:
    rám gondol, szántván, a paraszt;

    engem sejdít a munkás teste
    két merev mozdulat között;
    rám vár a mozi előtt este
    suhanc, a rosszul öltözött.
    S hol táborokba gyűlt bitangok
    verseim rendjét üldözik,
    fölindulnak testvéri tankok
    szertedübögni rímeit.

    Én mondom: Még nem nagy az ember.
    De képzeli, hát szertelen.
    Kísérje két szülője szemmel:
    a szellem és a szerelem!

    1937. febr. eleje


  • Arany János: SZŐKE PANNI

    SZŐKE PANNI

    Szőke Panni henyélve ül,
    Mégis cifra, majd elrepül;
    Apja földje és tinója
    Mind fölment már viganóra.

    De az apja mégse’ bánja,
    Mert kisasszony a leánya,
    Ő maga is boldog jobbágy,
    Elengedik a robotját.

    Sem szántani, sem aratni,
    Csak a vékát kell tartani:
    Az uraság színig adja,
    A kasznár meg el se csapja.

    Szőke Panni felmegy Pestre,
    Még ott is az emeletre,
    És az apja – dehogy bánja!
    Nevelőben a leánya.

    Nevelőben jó dolog van:
    Sok kisasszony lakik ottan,
    Szép úrfiak, szép huszárok
    Járnak mulatni hozzájok.

    Mi lelt téged szőke Panni?
    Fiatal vagy még meghalni;
    Képeden volt egy pár rózsa:
    Hova lett ily hamar róla?

    Mi lelt téged Panna lyányom?
    Elfonnyadtál, szép virágom,
    Jer, kiviszlek a mezőre,
    Éledjen a lelked tőle.

    Panni nem szól, görnyedve űl,
    Olyan rongyos, majd elrepűl;
    Vidd ki apja, vidd mezőre,
    Szép, virágos temetőbe.

    (1847)