https://verskucko.com

Címke: társadalom

  • Baranyi Ferenc: Betyárbecsület

    Az enyim, a tied. mennyi
    lármát szüle, miolta
    a mienk nevezet elűle – írta Vitéz,
    mert még csak nem is sejthette,
    hogy a folyamat visszája
    még lármásabb viszályt szül majd.

    Sándor pirosló arcokról és
    piros zászlókról papolt lelkesen –
    ezért aztán Szibériába száműzte őt
    a hálás utókor.

    Sohse hull le a vörös csillag – fújta
    a Szilágyságból szalajtott hírlapíró,
    nyilvánvaló, hogy vörösboros káprázatában.

    Attila olyasmit dünnyögött, hogy
    a költőnek, ha van élte még egy,
    az mindenképpen a proletár utókoré.
    Meg is lakól érte: még a nevét viselő
    utcatáblát is veszély fenyegeti.

    A Nagy Elődök tehát
    csacskaságokat locsogtak összevissza.

    Miért van mégis,
    hogy én még mindig
    az ő csacskaságaikat rebegem fohászként?

    Nyilván rosszul felfogott
    kollegialitásról van szó.
    Mondhatni a mundér becsületét
    védem.

    Ám a semminél
    még a betyárbecsület is több
    ebben a becsületprédáló ínségben.

  • Baranyi Ferenc: Ez van

    Ki cir-,
    ki kal-,
    ki spe-
    kulál.

    Az ország dolga rosszul áll.

    Forog
    a föld,
    a pénz,
    a köpönyeg.

    S nincs benne semmi köszönet.

  • Baranyi Ferenc: Helyzetkép a helységről

    Fejenagynak széles tenyerét nem
    lepi kapanyél miatt a hólyag:
    bérbúsulást vállal – temetésen,
    hisz oly nagy a feje, mint a lónak.

    Csepü Palkó (Mit? Csepü Pál elvtárs!)
    nagyüzemi abrakoltatásnak
    vámszedője már s reméli folyvást,
    hogy retorikából doktorálhat.

    De hová lett a lágyszívű kántor?
    Karrierje megérdemel egy szót:
    hakni-trupphoz bonvivánnak állt, hol
    partnernője – szemérmetes Erzsók!

    És Bagarja, a béke barátja?
    Jó fizetést kap a békeharcért,
    delegálták kilenc bizottságba
    képviselni a köznépi arcéit.

    Az amazon-természetű Márta
    szelíd szavú anyagerleként búg …

    Rozsdás lett a helység kalapácsa
    (és – fájdalom – a sarlója szintúgy.)

  • Baranyi Ferenc: Ballada az elkényeztetett ifjúságról

    A múlt viharát – gyakran csontig-ázván –
    kiállni néktek nem volt egyszerű,
    de a jövőt nekünk is csak szivárvány
    jelzi ma még – odébb még a derű.
    Szívünk komoly, ha nem is keserű.
    Bár jó nekünk: vihar többé nem üldöz,
    de lám, még a mi helyzetünk sem üdvös.
    S kik a viharban sérülést szereztek:
    úton-útfélen azt vágják fejünkhöz,
    hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.

    Való igaz: a múlttal összevetni
    nevetség volna ezt a kort ma már,
    (hisz nem bolond máié után epedni
    kit asztalához rántottcsirke vár!).
    S ha ajtónkon a gond is be-bejár?
    Panaszunk illetlen, rendellenes.
    (Ne duzzogjon, ha kozmás a leves
    olyan, ki kész ebédhez érkezett meg …)
    Tőlünk csak a hurrá természetes,
    mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

    A nősüléssel évekig kivárunk,
    pártában fogy aránk legszebb kora,
    s ha végre a lányt elvesszük: lakásunk
    tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba.
    Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova.
    Szűk lett – miként kinőtt kabát – a város,
    sok cérna kell még az újjávarráshoz,
    mi értjük ezt: lakbért adunk s türelmet.
    De hiába is mennénk a tanácshoz,
    mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

    (Már hallom is a tenger ellenérvet:
    „mi is így kezdtük”, „kis ügyek a még
    erőnk-nyelő mammut-gondokhoz képest”,
    „nagyon igényes ez a nemzedék”.
    Hűha, de pontos, helytálló beszéd!
    De mért szabály, hogy úgy kezdjük, miként ti?
    Csak élőbbről lehet előbbre lépni,
    s – ha nem piszkálna gondja „kis ügyeknek” –
    több nagy munkával tudnánk szembenézni
    s akkor se lennénk „elkényeztetettek.”)

    Tizenhét évig töltöttük serényen
    tudás-borral – kikénezett fejünk,
    s nagy polcra téve néhol még kevélyen
    üres hordófej kong ukázt nekünk.
    (Nem lenne lassan helyén a helyünk?)

    A világosság egyidős a renddel:
    tizenhét éves. Aszú-értelemmel
    volt hát idő betelni minden fejnek.
    Ám kit sokszor leszóltak – szólni restell…
    (Ja, mi vagyunk az elkényeztetettek!)

    Herceg, nincs nálunk hívebb katonád itt,
    e had bársony-sátorlapot nem áhít,
    jól tudjuk: harca tenger még a rendnek.
    Csak ne halljuk dobhártya-szakadásig,
    hogy mi vagyunk az elkényeztetettek…

  • Heltai Jenő: A közhelyek balladája

    vagy: Egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben

    A kávéházban ülök és tünődök,
    A könyököm a márványasztalon,
    Ma még egy árva falatot sem ettem,
    Csak itt a füstös levegőt falom.
    Tanácstalan, bús, pesti idióta,
    A jó szerencsét várom reggel óta.
    Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
    De senki sem jön, és az éj setét.
    Lázában egy bősz kávéházi násznak
    A székek már az asztalokra másznak.
    Záróra. Némán surranok tova;
    Jó volna hazamenni, hazamenni…
    De nincs hova.

    Súlyos teher már vad huszonhat évem.
    Huszonhat év! Az ember fiatal.
    Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
    Kényelmes állás, jó kis hivatal.
    Nagybácsi, néni dús protekciója,
    Ami az embert széltül is megóvja,
    Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
    Az úr nem úr ma, s nem jövő a múlt.
    Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
    Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha…”
    Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
    Jó volna elzokogni, elzokogni…
    De nincs kinek.

    Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
    Kékszemű, karcsú, árva és szegény.
    Százszor ígértem, elveszem tavaszra,
    A szüzességét el is vettem én,
    De őt magát nem… Messze még a reggel!
    Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
    Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
    A szomjamat most vélük oltanám.
    Két ölelő kar, forró összebújás…
    Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
    Valakit mégiscsak szeretni kell!…
    Jó volna csókolózni, csókolózni,
    De nincs kivel.

    Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
    Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
    Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
    De az se használ, úszni jól tudok.
    Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
    Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
    Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
    Mind ronda pálya, úrnak nem való.
    Akármi sűrű szememen a hályog,
    Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
    Tányért mosok majd, aprítom a fát…
    Jó volna halogatni, halogatni…
    De nincs tovább!

  • Heltai Jenő: Csendélet

    Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
    Az anyja pedáns urinő,
    Az utca megáll, kocsikázni ha megy
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Otthon a papára papucs nehezül,
    Mukkanni se merne szegény;
    És nap-nap után dominózva ülünk,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Az anyja regényt ír, az apja pipál,
    Ő mulat a két öregén,
    Szidjuk a cselédeket és az adót,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
    Mikor jön a hercegi vő?
    Bizonyosra veszik a királyi jövőt
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Zálogba kerülnek az ékszerek is,
    Rohanva telik az idő,
    És korban is egyre előrehalad
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Megvénülök én is, a házibarát,
    S elpárolog hajh! a remény…
    Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
    Az apja, az anyja, meg én.

    Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
    S nem lesz soha csúf, soha vén,
    Nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
    Az apja, az anyja, meg én.

    Jó volna nekem feleségül a lány,
    Rég ismerem őt, ez a fő –
    Ismernek azonkívül engem is ők,
    Az apja, az anyja, meg ő.

  • Heltai Jenő: A budapesti háziúr

    Amerre nézünk e hazában,
    Sehol nincs tőke, nincs vagyon.
    Szegény az ország és a nemzet,
    Szegény a nép, szegény a hon.
    Szegény az orvos és az ügyvéd,
    Az iparos, a trubadúr,
    De mind között a legszegényebb
    A budapesti háziúr.

    Nagyon megverte a teremtő
    Azt, kinek Pesten háza van,
    Zsarnok lakók ezer szeszélyét
    Tűri az ily boldogtalan.
    A helyzetével visszaélnek,
    S mint egykor a maroknyi búr
    Harcol gonosz lakói ellen:
    A budapesti háziúr.

    Kedvükbe jár, megtesz akármit
    Amit szem, száj csak megkiván,
    A háziúr valódi angyal
    És a lakó, az mind zsivány.
    Mindegyre többet követelne –
    Mint üldözött, mint gyáva nyúl,
    Mindent megád a bősz lakónak
    A budapesti háziúr.

    Mindent megád, mindent megenged,
    S ennek fejébe mit se kér,
    Hisz úgyis szinte komikusan
    Kevés, melyet fizetsz, a bér.
    Borravaló csak, alamizsna
    A pénz, mit a lakó leszúr,
    Hogy éljen hát meg ily nyomorban
    A budapesti háziúr.

    Másnak szabad munkás kezekkel
    Buzgón keresni kenyeret,
    Izzadni, lótni-futni estig,
    A háziúrnak nem lehet.
    Ő a lakók kegyéből él csak,
    Szívén a bánat férge fúr,
    Míg elgondolja, mennyit szenved
    Egy budapesti háziúr.

    Más bőjtöl és morogva szidja
    A drága húst, a híg levet,
    Koplalna tán a háziúr is,
    De, oh, szegénynek nem lehet.
    Néki, szegénynek, jól kell élni,
    Mert ha egészsége lazul,
    Ennyi csapást, bajt nem bír majd ki
    A budapesti háziúr.

    Én értem, óh, én értem őket,
    Hogy jövedelmük nem elég,
    S a mai nappal városszerte
    A házbért újra emelék.
    Hisz a lakók mind virilisták,
    Miért fukarkodnak gazul?
    Mért nyomorogjon éppen ő csak:
    A budapesti háziúr?

    1. február 2.

  • Garai Gábor: Éhség

    Naponta egyszer álljon meg a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
    Világ-birodalom az éhezés.
    Ez anya-föld emlőiből
    ember ma, száz közül
    hatvan, egyszer se szívja meg magát
    naponta
    jóllakottra.

    Másképp, s precízen: 60 százalék
    soha még
    nem tolta el a tányért, hogy: elég!
    Nincs képzete a jóllakásról!
    (Mit palástol
    e talányos képzet-hiány, – no most
    legyetek okosok
    szó-alkimisták, iszony-artisták,
    egzisztencialisták,
    unalom-analitikusok!)

    Szemérmes adatok
    fejezik ki világunk
    tárgyiasan, indulattalanul:
    évente mintegy 40 millió
    éhhalál; – és bár ez banális – visszahull
    közben ős-méhébe, az óceánba még
    töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb.

    Továbbá:
    minden második gyerek
    e földön arra született,
    hogy tíz éves koráig többnyire
    (kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
    közönyös teremtőjének – kegyelmét
    várni ki győzné! – visszafújja lelkét,

    S beriberi, pellagra, skorbut – ó
    durvábbak, mint a trauma, libidó,
    szép civilizált luxus-nyavalyáink –
    hordja az áldozatok garmadáit,
    a püffedt tetemeket egybe:
    hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
    illeszkednek a dús reménytelenbe,
    mint hűlt csontok a hanthoz…

    Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
    én meg kecses versekre révedek
    és mihaszna vitákra futkosok,
    s nyarak,
    telek
    járnak ki-be jól temperált szobámban
    s nyugalmamról gondoskodik az állam.

    De naponta egyszer megáll a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezemben,
    és számban megkeseredik a nyál,
    és megszégyenít teljesült szerelmem.

    És teljes borzalmában látom őt,
    a borda-kerítést, az állatit,
    a számtalan névtelen Valakit,
    a legszörnyűbb halálba szédülőt,
    ember-fajom nagyobb felét,
    ki viseli a világ szégyenét
    s nem érti mért;
    ki tűrhetetlen napokat terelget
    és kit az ínség sárkánya sanyargat,
    ki bajból bűnbe lép,
    s ha szétcsapja kezét
    aligha tudja, hogy
    várja és élteti a holnapot:
    a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
    a jóllakató világforradalmat.

    #GaraiGábor #éhség #társadalom #világforradalom

  • Illyés Gyula: Nem menekülhetsz

    Lenéztünk a hajógépházba,
    ahol a dugattyúk között
    a fűtők futkostak pucéran
    s vörösen, mint az ördögök;
    a forró lég mintha valóban
    pokolból zúdult volna ki –
    Micsoda munka!… „Megszokták már”,
    szólt könnyedén mellettem valaki.

    Nyugszéken ültem a hajón már,
    csukott könyvemmel térdemen;
    kétfelől kéklő hegyek úsztak,
    ápolták megfáradt szemem.
    Dombok és felhők… megiratlan
    vers volt ez is, az utazás,
    futó képeit lágy ütembe
    fonta a lenti tompa dohogás.

    Úsztam a vízen, fönt a fényen,
    boldogan, hogy felül vagyok,
    költői szintjén a világnak,
    amely alattam békétlen dohog,
    izzad és köpköd fuldokolva –
    – Megszokták… – nyugtattam magam –
    Megszokták? – nyilalt belém ekkor
    a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.

    Megszokták? – Meg tudtad te szokni
    – (volt benne részed) – a kapát?
    Emlékszel? Emlékezz apádra!
    mit szokott ő meg? A halált!
    Sorsa derekán mit szokik meg
    mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
    Kínlódva jártam föl-alá már
    a hajó lüktető födélzetén.

    – Bolond vagy – sziszegtem magamban.
    – Áruló! az vagy, semmi más! –
    csattan egy másik hang szívemben
    s tagolta egyre rá a dohogás.
    – Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
    Lapuló bérenc!… – Ha megint
    alul kerülnél, a fűtőkhöz:
    megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…

    A korlátnak dőlve vívódtam
    s úgy éreztem, mintha apám
    fűtene lent, mint rég fűtött is
    napszámra a gróf birtokán.
    Mintha apám és minden ősöm
    dohogott volna ott alant,
    jajongott volna föl a sírból –
    Verte a rengő padló talpamat.

    Néztem kapkodva a vizet, a
    futó tájat, mintha velem
    már nem is ez a hajó futna,
    hanem a dohogó történelem.
    Mintha dühöngve, hányingerlőn
    az rázna, könyörtelenül
    tagolva a szót: nem feledhetsz,
    nem menekülhetsz – bárhová kerülj!

  • Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

    Tanuld meg ezt a versemet,
    mert meddig lesz e könyv veled?
    Ha a tied, kölcsönveszik,
    a közkönyvtárban elveszik,
    s ha nem: papírja oly vacak,
    hogy sárgul, törik, elszakad,
    kiszárad, foszlik, megdagad
    vagy önmagától lángra kap,
    kétszáznegyven fok már elég –
    és mit gondolsz, milyen meleg
    egy nagyváros, mikor leég?
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    mert nemsokára könyv se lesz,
    költő se lesz és rím se lesz,
    és autódhoz benzin se lesz,
    és rum se, hogy leidd magad,
    mivel a boltos ki se nyit,
    s kivághatod a pénzedet,
    mert közeleg a pillanat,
    mikor képernyőd kép helyett
    halálsugarat közvetít,
    s mert nem lesz, aki megsegít,
    ráébredsz, hogy csak az maradt
    tiéd, mit homlokod megett
    viselsz. Ott adj nekem helyet.
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    s mondd el, mikor kiöntenek
    a lúgtól poshadt tengerek,
    s az ipar hányadéka már
    beborít minden talpalat
    földet, akár a csiganyál,
    ha megölték a tavakat,
    s mankóval jön a pusztulás,
    ha fáján rohad a levél,
    a forrás dögvészt gurguláz
    s ciánt hoz rád az esti szél:
    ha a gázmaszkot felteszed,
    elmondhatod e versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    hogy elkísérjelek. Lehet,
    s túléled még az ezredet,
    s pár kurta évre kiderül,
    mert a bacillusok dühödt
    revánsa mégse sikerül,
    s a technológia mohó
    hadosztályai több erőt
    mozgatnak, mint a földgolyó –
    memóriádból szedd elő
    s dúdold el még egyszer velem
    e sorokat: mert hova lett
    a szépség és a szerelem?

    Tanuld meg ezt a versemet,
    hadd kísérlek, ha nem leszek,
    mikor nyűgödre van a ház,
    hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
    s elindulsz, hogy odút keress,
    rügyet, magot, barkát ehess,
    vizet találj, bunkót szerezz,
    s ha nincs szabad föld, elvegyed,
    az embert leöld s megegyed –
    hadd bandukoljak ott veled,
    romok alatt, romok felett,
    és súgjam néked: tetszhalott,
    hová mégy? Lelked elfagyott,
    mihelyst a várost elhagyod.
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Az is lehet, hogy odafenn
    már nincs világ, s te odalenn
    a bunker mélyén kérdezed:
    hány nap még, míg a mérgezett
    levegő az ólomlapon
    meg a betonon áthatol?
    s mire való volt és mit ért
    az ember, ha ily véget ért?
    Hogyan küldjek néked vigaszt,
    ha nincs vigasz, amely igaz?
    Valljam meg, hogy mindig reád
    gondoltam sok-sok éven át,
    napfényen át és éjen át,
    s bár rég meghaltam, most is rád
    néz két szomorú, vén szemem?
    Mi mást izenhetek neked?
    Felejtsd el ezt a versemet.