Várlak reggel.
Várlak délután.
Este
fehér zivatar rázza az ősfenyőket.
Csillogó buckák
zizegve rohannak.
A szél
hörögve lengeti hosszú hósörényét.
Zuzmarás utakon át
tündéri éjben
érkezel
kunyhóm elé, északifény leánya.
Prémek vattáznak
bolyhosan, fehéren,
szájad
piros melegén pihék halódnak,
zöldfényű csillag
reszket hajadban
s szánad előtt
felhőt zihálnak a rénszarvasok.
Forrás: Szeretem a verseket
Vegyél egy macskát.
Vagy fogadj örökbe.
Egy félvak, lekoszvadt is megteszi,
vagy egy tépázott fülű csatakandúr,
ki éppen hitvány zsákmányát eszi
egy belvárosi, sötét kapualjban,
vagy egy autó alól pislog ki rád,
vagy elnyúlik az őszi napsütésben –
csak az a fontos, hogy legyen cicád.
Lehet girhes, vagy kövér, mint egy hurka,
öklömnyi szőrgombóc, még kékszemű.
Akár ajándékba is kérhetsz egyet,
macskához jutni roppant egyszerű.
Mert tél jön mindjárt, és hideg,
és mi lesz veled, ha nincs cicád?
Ki bújik be, hogy melengessen,
melléd a takaró alá?
Ki dorombol füledbe éjjel?
(mancsát arcodra fekteti)
Ki kelt hajnalban nyávogással,
hogy rögtön enni adj neki?
Ki kaparja a bezárt ajtót,
mikor hazaérsz, ki örül?
Kunkorodó farkkal ki rajzol
nyolcasokat bokád körül?
Legyen egy macskád.
Míg kávézol reggel, öledbe mászik,
éles karmai behúzva, puha tappancsokon
sétál az életedben.
Alig hallani.
Bundájából kipattognak a szikrák,
ágyadra gömbölyödik és dagaszt.
Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle,
ketten könnyebb kivárni a tavaszt.
Forrás: Facebook
Karácsony délután
jön hozzánk az apánk,
leül és elmeséli hosszan,
hogy ne higgyünk az angyalokban.
Forrás:
Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél…
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörű Tél!
S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltból az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szívét.
Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csúfolva néznek
a karácsonyi csillagok.
Forrás: Szeretem a verseket
A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
“Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát.”
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. –
De ezt kérdezte végre tőle:
“Mit tettél a meleg időbe?”
“Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam.” –
“Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán.” –
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha majd lehull az utolsó levél,
mely fogva tartott még egy kis nyarat:
nekünk mi marad?
Ha majd a dombot hómező takarja,
temető lesz a tölgy-erdők avarja,
s halottá némúl minden vadpatak?
A tél kacagva szórja a szelet,
vándormadár lesz minden boldogságunk,
és enyhülést többé hiába várunk,
mert jaj, akkor majd sírni sem lehet!
Ha elszáll, majd a legutolsó álom,
amelyben hittünk még egy kis nyarat,
s a napsugár is messze költözött:
reménytelen, nagy hómezők fölött
nekünk mi marad?
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Cinkék, cinegék, feketerigók,
megosztom veletek e fél cipót,
megosztom az én olyan-amilyen
éneken-szerzett kenyerem.
Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
vendégül látok minden itt maradt,
velünk telelő madarat.
Terítve már patyolat abroszom,
kenyeremet elétek morzsolom.
Nem várok érte, nem kell félnetek,
ordas télben ujjongó éneket.
Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
akkor zendüljön a ti hangotok,
hírrel hirdetve, hogy az emberek
télen se voltak embertelenek.
Forrás: Lélektől lélekig
Kányádi Sándor, erdélyi magyar, Madáretető, jóság, emberség, tél, természet
A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassú szél,
és lenn a víz megáll.
A síkos föld kopár, virága jég,
fagy járta át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
suhog a légen át.
Radnóti Miklós fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
boldog, kinek van otthona.
Sötéten állsz,
s hátra meredsz – mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elől, bolond madár?!
Feléd havas
sivár puszták ásítanak.
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.
Sors átka ver:
téli bolyongással gyötör,
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe tör.
Károgd siket
pusztákba hörgő gyászdalod!
Vérzik szived?
Dacba, jégbe takarhatod!
A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
jaj, akinek nincs otthona!
(Képes Géza fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,
nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva
a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,
de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg
a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír
csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,
az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók
tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik
már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is
a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott
naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek
ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,
ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,
ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb
s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök
napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,
télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,
nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,
vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,
s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,
mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy
vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök
a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,
s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe
benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,
mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi
változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,
s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert
a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.
Forrás: Szeretem a verseket
