Utcákra és terekre
szálldos a könnyü, halk hó
szitál és leng kavargó
pelyhe.
A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.
Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetők, kémények ormán,
alszik.
A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtő, nemtörődöm
álma.
De a mély nyugalomból
a szív emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.
Forrás: Lélektől lélekig
Utazásod is bekövetkezett,
s a füstön át elbúcsúzott az arcod,
mint egy fénykép, ha elhamvad a tűzben,
mint szomorú szonáta, ha az ütem felén
a vonó lehanyatlik,
mint céllövőversenyen a galamb, ahogy
kiterített szárnyakkal elzuhan,
mint fehér robbanás, amelyre gomolyogva
a füst és korom kazla dől,
mint felgyújtott város, ahol senki sem él
s a hó reggelre egészen befödte,
mint elsüllyedt sziget, amely fölött
még zavaros a víz.
Lucsokban állok.
Tél van.
A pályaudvar csukott koporsó.
A fekete vagonsor hideg halott.
A ködből szavaid vércseppjeként ragyognak
a szemaforok.
Forrás: Lélektől lélekig
Látom a ködöket,
téli reggeleket,
hétfőket, keddeket,
napokat, heteket…
Nem írok verseket,
Beteg vagyok, beteg.
Beteg vagyok, beteg.
Nem írok verseket,
nem zengek éneket…
Csak egypár szót nyögök
vagy inkább köhögök:
beteg vagyok, beteg.
Régi időm elmult,
régi kedvem fordult.
Ki volt hivem, elbujt,
hírem, nevem elhullt,
erőm veszni indult,
pénzem sohasem volt…
Mondd, van-e jussod már
hogy így nyögj és kántálj
mint unott koldusszáj?
Ki hallgat terád már?
Naphosszat motyogd bár
hogy itt fáj, hogy ott fáj…
Künn a fagy közelít.
Öröm, gond közelit.
Karácsony közelit.
A hegyek hátait,
fenyőfák sátrait
ünnepre meszelik.
Forrás: Lélektől lélekig
De jó volna ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fű sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe
Kétkarácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek
Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna
Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztelődne
Azért mégis ha így is
ha ez csöppet segít is
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna
Forrás: Lélektől lélekig
Hová bújtak a madarak? Üres
az ég, a tv-antennák keresztjei,
mint agyag-szobor-vázak, amiket
egy szobrász ott felejtett.
Vázak… A kert is csupa váz, csupa
meztelenség, a tekintet kopog,
mikor hozzájuk ér, a pára-
bolyhokat is kisöpörte a szél.
Kemény lett a világ, kegyetlen,
szemérmetlen – rendőri hullakamrák
célszerűségével berendezett.
S ó mennyi az ismeretlen halott!
Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő
lepleivel, csecsebecséivel
enyhítse e világraszóló,
irgalmatlan őszinteséget.
Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el
a saját és az idegen lakájok,
kik fülbesúgó széptevéseikkel
az állhatatlant megzavarják.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
amit a villanylámpa-gloriola
munkára hajló homlokodnak ád.
Levetném én is most egy alkonyatra
a fáradtságom: szürke rabruhám,
s hagynám, simuljon drága égi vatta
éber sebemre altató-puhán.
Ilyenkor, egyszer… szálltunk még a hóba,
tündér karácsony volt, emlékezel?
(A csónakunk sosem siklott azóta
boldogság kék partjához oly közel.)
Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?
Szél járt felettünk, vagy varázs-fogat?
S havasra vittek, vagy a végtelenbe
a párás, zuzmarás mokány-lovak?
Fenn házikó várt – mint a Grimm-mesében –
és pattogó tűz és arany tea,
s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
bennünk egy vérvörös ázálea…
Azért – fehér az út – menjünk a hóba,
fogadd el azt a fényes koronát,
amit a pelyhek csillagzuhogója
a múltba fordult homlokodnak ád.
Forrás: Lélektől lélekig
Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.
Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnalban deret hint az égi kék.
Eltűntetek már, mókusok, pelék?
Befogadott-e régi odvatok?
Dióimtól szörnyen meghíztatok.
Vajjon szigorú lesz-e teletek?
Szeretnék elaludni veletek.
Csak lelnék barlangot, mely befogad,
hogy zsibbadásba öljem gondomat.
Sziklás, védő odut, hol alhatom,
hol nem tudom: van háború s atom.
Aludnám, míg indul a hó-zene,
éber patakszó felébresztene,
a betömött odut kibontanám,
kilépnék és új nap ragyogna rám.
Forrás: Lélektől lélekig
E levelet a hegytetőn találtam,
Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.
De hogy megbarnult, megkeményedett:
Az írás felcsillámlik rajta,
S tünődvén, lelkem elsóhajtja:
Kellett a dér, a tél, a hóvihar,
S a zuzmara, a zordfényű palást,
Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.
Forrás: Lélektől lélekig
Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen édes lenne!…
A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat lapátolni.
Végig a városon nem csilingel a szán,
mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok házában.
Nem édes a világ, de mégis szép látni…
És én már gyógyulok…
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
mindent elgondolok…
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
Tapintom tagjaim…
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
s vár a fény odakinn…
Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.
Forrás: Lélektől lélekig
