A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassú szél,
és lenn a víz megáll.
A síkos föld kopár, virága jég,
fagy járta át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
suhog a légen át.
Radnóti Miklós fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Figyelmeztetlek;
mint a téli reggel,
egemen annyi csak
– ha fölkél is – a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap.
S: vigyázzad lépteid,
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken.
És: kapaszkodni nincs
se fal, se ág…
Én be nem csaplak,
a közhely szavát mondom,
ha érteni csak az segít.
Tél van. Korán esteledik.
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
boldog, kinek van otthona.
Sötéten állsz,
s hátra meredsz – mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elől, bolond madár?!
Feléd havas
sivár puszták ásítanak.
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.
Sors átka ver:
téli bolyongással gyötör,
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe tör.
Károgd siket
pusztákba hörgő gyászdalod!
Vérzik szived?
Dacba, jégbe takarhatod!
A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
jaj, akinek nincs otthona!
(Képes Géza fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,
nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva
a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,
de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg
a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír
csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,
az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók
tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik
már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is
a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott
naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek
ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,
ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,
ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb
s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök
napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,
télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,
nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,
vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,
s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,
mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy
vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök
a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,
s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe
benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,
mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi
változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,
s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert
a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.
Forrás: Szeretem a verseket
Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?…
Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.
Kinyújtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, – tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
„Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.
Óh, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek.
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azért ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár,
bús, hideg fényében ázik
és búsul a néma táj.
Trojkám repül a derengő
éjszakában a havon…
Egyhangúan cseng a csengő…
Bóbiskolok, álmodom.
És nótára gyújt a jámscsik.
Ó, hazai, szép dalok!…
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.
Tűz sehol se! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület;
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.
Megyünk… Nina, holnap, ó, már
holnap látlak, kedvesem:
ülünk majd a kandallónál,
szívünk csordult szerelem.
S ha az óra éjfelet ver
nagylustán, és a megúnt
vendégsereg lassan elmegy –
végre ketten maradunk!…
Visz a szán… Bókol a jámscsik
a bakon. Hallgat a táj.
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
…az utcán süvít a fagyos szél…
Öreg zenész ül a sarokban,
Rongyruhában, sápatag arccal,
Kezében kopott gitár, halkan
Pengeti, a füstben elül a réveteg hang.
S az öreg belecsap a húrba,
Rezeg a hang, s száll, száll magasan,
Dörögve száll, s vált most halk mollba,
A hang lágyan lebeg, s unt szívekbe utat keres.
…az utcán dermesztő, hideg tél…
A rongyos zenész vaksi szeme
Messzi múltba néz, ifjú férfit,
Délceg bajnokot lát, vén keze
Újból a húrba mar, s a dal száll, tovább mesél.
Most gyönyörű nőt lát, szerelmet,
Majd dúrba vált a hang, a harag
Hangjai ezek, s az életet
Átkozzák reszkető ujjai, sír a gitár.
…az utcán csak hó, és sóhaj száll…
Csontkeze, mely egykor lányt ölelt
Mára csak dróthúrokat penget,
S a kocsma füstje mesével telt,
Mindenki csitt! fejét leszegve meredten néz.
És mesél, és regél, hallga csak,
S a színes történetek szállnak,
A szürke szíveket a vén vak
Még egyszer, tán utoljára színesre festi.
…az utcán vágtat a fagyhalál…
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kút
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.
Forrás: szeretem a verseket
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdőlök a falnak.
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.
Tovább nem ámítom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
Forrás: szeretem a verseket
Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.
A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.
Forrás: szeretem a verseket
