https://verskucko.com

Címke: tenger

  • Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel

    Reggel óta ülök a parton
    és nézem a hullámokat.
    Mint csendes őrült, szakadatlan
    fecseg a víz, nő és kicsap,
    aztán függönyként lezuhog
    a szirtről, ahol heverek,
    és rögtön új rohamra indul
    s játékát sohsem únja meg.

    Minden percben vagy tizenötször
    idehabzik a végtelen,
    sebezhetetlen ölelése
    ugrálva fut a köveken;
    mint az idő, oly óriás
    és oly puha az ereje,
    nézem és oly kicsi vagyok, hogy
    csak játszani tudok vele.

    Hát játsszunk tovább, moss körül,
    tenger, te hánykódó idő,
    lüktesd föl rám perceidet,
    örök-eleven temető;
    az óra reggelt és delet
    mér ki, tegnapot s holnapot:
    saját magadban ringva te
    az öröklétet mutatod.

    Játsszuk, öröklét, a halált!
    Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
    Partodon már évezredek
    múltak el ép ily csendesen;
    múljék el ez az egy nap is,
    ez az egy ember, aki csak
    vendégnek jött most messziről
    és nézi hullámaidat.

    Játsszunk, élet, te óriás,
    örökkévaló őrület!
    Tolmács nélkül is értem én
    érthetetlen beszédedet:
    magamnak vendég, neked annyi, –
    neked még annyi sem vagyok…
    Egy őrült fecseg és a másik
    várja a lemenő napot.

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

    Mondd, Kedvesem, milyen,
    milyen a tenger?
    E parttalan zokogás, mely térdet,
    ölet sosem lel.
    Milyen a part, hol most lábnyomod
    kagylóhéj-sora mélyed,
    ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
    megtelik már Tevéled.

    Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
    és milyen ott a szél
    hízelgése, milyen ott a magány:
    szomorú ott az éj,
    ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
    és milyen ott a sírás?
    Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
    s ha jön, honnan jön érte hívás?

    A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
    lőttszárnyú madarának
    milyen idomító nevet s milyen hessentő
    kereplőket találtak?
    Hogy mondják ott, ha fáj, – hogy panaszolják
    a karba-ölbe bújva: – félek!
    Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
    oly szorosak az ölelések?

    Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
    a hitnek nincs határa,
    a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
    félve kihordott halálra?
    Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
    kis fulladásra, mely magányos,
    botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
    hiába ölel szerelmesen magához.

    Ne hozz nekem képet a kombinátok
    csodálatos lélegzetéről,
    ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
    szörnyek vibráló ihletétől!
    A tenger partjaira menj: – a fény, idő,
    az emberi lélek
    ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
    eszméletére ébredj:
    milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
    falánk éheit legyőzi rendre,
    milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
    mi bontja küzdelemre
    kitárult szárnyait, – ha nem köti gyáva kín,
    sok állati szükséglet,
    – milyen szél emeli, s merre emelkedik
    a súlytalanság állapotában a lélek?!

    Forrás: Magyarul Bábelben
    .

  • Szécsi Margit: A vizek felett

    A vizek felett kiált a szélkiáltó:
    Kié? Kié?

    Lecsap a megbűvölt halakra,
    parti sópiramisokra,
    s a lepárlott só szerteragyogja
    az elzuhanó végzetet.

    S úgy tetszik: minden felett
    ez a kiáltás lebeg,
    hogy már születésem előtt
    tulajdonjogom ledőlt.

    Kié? Kié?
    a földé, a sóé, a tengereké?
    A tenger a tartós palackoké,
    a partvonal a pénzes pasasoké,
    övék a hé, a ká meg a pé.

    Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
    az arcvonal az orcátlanoké –
    Kié? Kié?

    A piramis, akié, azé a föld,
    a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
    eltűnnek hallgatagon.
    Lényemet én is elhagyom.

    Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
    meg a heg,
    a te világos kézfogásod
    s a forradalmak sóhaja –
    isten veled.

  • Szécsi Margit: Tengerre nézve

    Bebalzsamozva, szépségektől holtan
    az vagyok én most, aki sose voltam,
    aki töretlen derekával tüntet:
    az vagyok én itt, akit sose ütnek.

    Tengerre nézve, heverve az ágyban,
    láttál-e engem a bíbor szobában?
    Iszom az óbor fekete-pirossát,
    levelet, verset nem is írok hozzád.

    Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
    magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
    írok: leírom a tajtékos oltárt,
    írok a nőről, aki a vizen járt,

    írok magamnak, aki vagyok, annak,
    írok magamnak, fekete hajamnak.