Különös fa vagyok,
Feléd hajlít a szél.
Feléd suttognak ágaim,
Eléd hullnak virágaim.
Különös fa vagyok,
Tiéd az árnyam, lombom,
Koronám néked bontom,
Tiéd a rügyes tavasz,
S az álmodó telek.
Különös fa vagyok,
Minden évgyűrűmmel eljegyeztelek.
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Ki a mezőre ballagok,
Hol fű között virág terem,
Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
Szivem reszket, keblem dagad. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Leűlök a virág mellé,
És elbeszélgetek vele.
Szerelmet is vallok neki,
S megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
Hogy érti jól szavaimat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon
Nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át
Testünkön lelkünk fülibe;
Szagolja csak s nem hallja meg
A test e szellemhangokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág
Beszéde, annak dala ez,
S ha lényem durvább része a
Sírban rólam lefejledez:
Nem szagolom többé, hanem
Hallom majd e szép dalokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala,
Te lész majd ott bölcsődalom,
Melynek lágy zengedelminél
Tavaszonként elaluszom,
S következendő tavaszig
Lelkem szép álmakkal mulat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Pest, 1847. április
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
melyben a költő kedvese szépségét dicséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli
Zeng a nád a tó fölött
zeng a szél a nádon –
édes, álmaid között
halld a szerenádom:
ima rád e szerenád,
tested titkos templomát
dallal így imádom.
Elefántcsont palota
boltozatos melled
kettős márványoszlopa
nyugszik egymás mellett
fejed fenn a vánkoson
tornya, melyen átoson
lágy tömjénlehellet.
Érted, édes, messzirül
jöttem a vasúton
hó közűl és bérc mögül
sáron, havas úton,
nyáron át és télen át
nádon át és éren át,
szálltam a vasúton.
Cirpel most az őszike
szeles őszidőben
felijed az őzike
távol az erdőben,
béka zenél, zug a sás,
hosszú volt a bújdosás
teljes esztendőben.
Béka zenél, zug a sás
szél kel az erdőn át
szomorú a bujdosás
ezer esztendőn át,
ezer évig élek én
s mindig, mindig sírok én
az egész időn át.
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom,
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is olyan szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.
Forrás: Szeretem a verseket
Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.
Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.
Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hűvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.
Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.
Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.
Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.
Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.
Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.
Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! Hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha tóra nézel, égre látsz,
vonuló nagy vizekre.
Napot fáraszt a vén halász,
fölé feszül az este.
És fúj a szél, és leng a nád,
egy sirály vízre csattan.
Micsoda csók, micsoda vágy,
micsoda alkonyat van.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyenek vajon a virágok,
amikor senki sem néz rájuk,
s titokban levethetik bátran
minden ruhájuk?
Mint mutat vajon a kamilla,
aranyos övét ha megoldja,
s mit sem törődve azzal, hogy látják,
lerúgja fehér szoknya-virágát?
Hát a nőszirom milyen látvány,
mikor harisnya sincs a lábán,
s amiben éjjel-nappal tanyázik,
kék ingétől is megválik?
A bársonyvirág milyen lehet,
ha ruha nélkül didereg,
s csipkés szoknyája sincsen rajta,
pedig ugyancsak fázós fajta?
No és milyen a cinnia
karcsú derekát látni, ha
vörös katrincáját ledobja
egyenesen a porba?
Milyen a rózsa mindenek fölött,
ki a bál után levetkőzött,
s szirmokból varrt ünneplő ruháját
a virág-hercegek is megcsodálták?
De jó lenne, ha csak egy percre,
amit még senki se látott,
titokban meglesni, milyenek
a meztelen virágok!
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha szögesdrótot hullatnának
a láger-álmú sötét felhők:
szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,
mintha árammal volna töltve,
s hurkolódik pocsolyás
utakra, fákra, tetőkre.
Hol az ég?
A törpeség mindent beborít,
s az ember olyan gyámoltalan:
ijedten szökken kapualjtól kapualjig,
akinek útja van.
Hol az ég?… Hol az ég?…
Sehol egy résnyi rés,
egy repedés
a pacsirtás kedvű messzeség
felé.
Úgy sír, sajog az ég,
hogy a föld is sír belé.
Sírnak a rügybe hervadt álmok;
sír az ázott szélben riadtan ringó
ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,
a parkokban, a tereken
zokog a szerelem.
A kegyetlen ég
fölitta a padokról édes melegét,
és napok óta
csak ontja, csak ontja:
ömlik sűrűn a sziszegő
szögesdrót-sűrűség.
Ez lenne hát a májusi áldás,
az áldott kenyérhozó
„Ó, irtóztató, irtóztató!”
Fuldokolnak a pocsolyák,
fojtogatják a tavak.
Szennyes kedvében
folyóvá dagadt
a patak.
Sír a sár.
Állok az ablaknál,
szemem könnybe lábad,
szánom a szerelmeseket
és sajnálom nagyon
a gyümölcsfákat.
Forrás: Lélektől lélekig
