https://verskucko.com

Címke: természet

  • V. Viszockij: Hegyi lírai dal

    Hogy kezem reszketése múlt,
    Hegy orma vár!
    A félelem mélységbe hullt
    Örökre már.
    Mi visszatarthat, nincs erő;
    Megyek, de fáj.
    Szirtfok, mely nem legyőzhető,
    Nincs oly határ.

    A sok nem járt út egyikén
    Majd én megyek.
    Egy meg nem hódolt csúcs enyém:
    Rám vár, szeret.
    Itt-haltak neve hó alatt
    Rejtőzködik.
    Végig nem vándorolt utak:
    Enyém egyik.

    A lejtőn kékben álmodik
    Fénylőn a jég.
    A gránit nyomok titkait
    Vigyázza rég.
    Magasba nézve vallatom
    Az álmomat;
    Ők az igaz – hiszem vakon:
    Hó és szavak.

    S feledni annyi év után
    Se tudtam én:
    Kétségeim e szirt fokán
    Öltem meg én.
    A víz – „Légy sikeres nagyon!” –
    Így suttogott.
    Milyen nap is volt az napon?
    Ah… szerda volt.

    Fordította: Erdélyi Z. János

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jorgosz Szeferisz: A színpadon

    A tenger. Hogy lett ilyen a tenger?
    Éveken át a hegyekben tétlenkedtem,
    elvakítottak a szentjánosbogarak.
    Most a tengerparton várom,
    hogy kikössön egy-egy összetákolt
    tutajon valaki.

    De hát elmérgesedhet a tenger?
    Egyszer felszakította egy delfin,
    majd egy sirály szárnyhegye.

    És mégis édes volt a hullám,
    mikor gyermekként belevetettem magam,
    és akkor is, mikor legényként
    a kavicsok formáját vizsgálgattam,
    ritmusokat keresve,
    a Tengeri Öreg szólt hozzám:

    „Én vagyok a te földed.
    Lehet, hogy senki sem vagyok,
    de azzá változom, amivé szeretnéd.”

    (Szabó Antigóné fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    J

  • Jékely Zoltán: Tavasz-hívó

    Ha szereted a tavaszi füvet,
    finom cipellőd kerülgesse szépen;
    ne taposs rá a hegyről lejövet,
    őrizzen meg bennünket jóemlékben.

    A kerítés tövében kis virág
    – neked adom; az idén ez az első;
    s az utolsót is neked nyújtom át,
    ha majd az ideje annak is eljő.

    Az erdőszéli fák között kopog
    s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
    alattunk száraz ág s levél ropog,
    éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

    Ott fenn a réteken még szerteszét
    a napnak ellenálló hódarabkák,
    mintha vetkőző szórta volna szét
    mindenféle ruhadarabját.

    Hallod, hogy kántál a rigó!
    A hegyekben most bújnak ki a medvék,
    s a park Flórája – válla, mint a hó –
    nyírfák között épp emelinti leplét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: A völgy s a hegy

    Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
    Ha én hegy volnék! milyen isteni
    A csillagok szomszédságábul
    A nagyvilágra letekinteni.

    Az a boldog hegy, ott uralkodik
    Királyi széke dicső magasán,
    Körűlövedzi hódolattal
    Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

    A kelő nap, első sugáriból,
    Tesz homlokára aranykoronát,
    S a lemenő palástul adja
    Rá végsugárainak bíborát,

    Ha én hegy volnék! itt elbújva kell
    Áttengenem homályos éltemet,
    A szomszédig sem láthatok, s a
    Szomszédból sem láthatnak engemet. –

    Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
    Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
    Ez a magasság, e dicsőség,
    Amelyet tőlem úgy irígylenek.

    Engem talál az első napsugár
    És az utósó is rajtam ragyog,
    És mégis mindig olyan puszta
    És mégis mindig oly hideg vagyok.

    Pillangó, harmat, csalogány, virág…
    Hiába hívom, egyik sem szeret,
    S mi odalenn enyelgő szellő,
    Az idefönn csatázó fergeteg.

    Ha én völgy volnék! élnék ott alant
    A nagyvilágtól mélyen rejtve el,
    S cserélgetném a boldogságot
    A szép tavasz kedves szülöttivel!

    Pest, 1848. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Li Taj-po: Tündérsziget

    Ó drága napfény, tündér Holdvilág!
    Sugárotokból él e holt világ,
    s körökben, miknek útja végtelen,
    ragyogtok nyüzsgő emberek felett:
    ó hogy szeretnék élni veletek!

    Hallottam egykor, régen, hajdanán,
    van egy sziget, melyet túl Indián
    rejt kék ölén a Déli Óceán:
    hol smaragd-erdőn aranyág fakad,
    s tündér les rád minden virág alatt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Hegyek, erdők

    Milyen
    ilyesztő egymagadban ilyen
    merev fák, merevebb
    hegyek
    között.

    A zöld
    szentjánost meg ne öld
    mert isten világít
    rád itt –
    ne fuss előle.

    Dőre
    ostoba szóra ajkad ne nyisd
    szitál az égi liszt
    a köd
    a csönd.

    Örök
    s tökéletes vagy egymagadban
    s a két karod
    az erők
    eredője.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: A fenyő úgy látta

    A fenyő úgy látta, hogy a Nap
    kilendül helyéből: föl-le-föl
    lódul néhányszor, majd elszáll,
    mint egy parittyakő, rést ütve
    a végtelen ég falán; még hallotta,
    amint recsegve-ropogva beomlik
    a magasság; fölsuhant előtte a
    szemközti sziklafal, mint a liftakna
    oldalán az egymásba torlodó,
    kivilágított emeletek;
    egy madár riadt röpte,
    egy bokor ijedt arca,
    és valószínűtlen hosszúra nyúlt
    fűszálakkal: a föld, a föld.
    A döndülést már nem is hallotta.
    Fekszik a maga rontotta csapáson, s a
    holtak nyugalmával tűri, hogy ágait
    lecsapdossák, hogy valódi nagyságát
    lemérhessék a hüledező fejszések, akik
    maguk sem gondolták ekkorának.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: A lélek az égbe visszavágy

    A lélek az égbe visszavágy,
    sóvárog túlvilági berket.
    Szeretem, ha lobog az ág
    s zöldellő tűz a fákon reszket.

    Aranyló törzsek ágai:
    mint gyertya, a titoknak lobban –
    Nyílnak szavak csillagai,
    mint virágok a Kezdet-Lombban.

    A Föld igéje súg nekem,
    de kínokat már le nem rázok.
    Mint völgy, mely vízen megjelen,
    nem ráz le égről csóva-lángot.

    Holdat se ráz le a ló sörénnyel,
    hisz gerincén a deleje.
    Bárcsak szememmel, mint gyökérrel
    nőnék, mint fák, a földbe le.

    Fordította: Erdődi Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Elhagytam én a várost…

    Elhagytam én a várost,
    Azt a holt életet,
    Hol a halál is élet,
    Jósorsom a természet
    Vidám ölébe tett.

    Vidám vagy, oh természet!
    El is csodálkozál,
    Midőn körödbe léptem,
    Hogy oly mogorva képem,
    Hogy rajta oly köd áll.

    De ép azért jövék, hogy
    Elűzzem a ködöt,
    Amely már olyan régen
    Borong komor-sötéten
    Halvány arcom fölött.

    Azért jövék, hogy szívem,
    Mit a bú s a harag
    Oly feketére feste,
    E gyászruhát levesse,
    S mosolygjon újolag.

    Gyógyulj meg, én szivem, ha
    Még gyógyulnod lehet!…
    Szép harmatos füvekkel,
    Lágy rózsalevelekkel
    Kötöm be sebedet.

    Szalkszentmárton, 1846. április 10–24.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Fák

    Tanulni kell. A téli fákat.
    Ahogyan talpig zúzmarásak.
    Mozdíthatatlan függönyök.
    Meg kell tanulni azt a sávot,
    hol a kristály már füstölög,
    és ködbe úszik át a fa,
    akár a test emlékezetbe.
    És a folyót a fák mögött,
    vadkacsa néma szárnyait,
    s a vakfehér, kék éjszakát,
    amelyben csuklyás tárgyak állnak,
    meg kell tanulni itt a fák
    kimondhatatlan tetteit.

    Forrás: Lélektől lélekig