https://verskucko.com

Címke: természet

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Április

    Április, ó, Április,
    Minden csínyre friss!
    Faun-bokáju, vad suhanc,
    Újra itt suhansz!

    Vásott cigánykereked
    Porozza a tereket,
    Repül a szemét,
    Levegőbe parazsat
    Hintegetsz és darazsat,
    Illatot s zenét!

    Némely ingó és rügyes
    Ág végére már
    Küldöd: kússzék az ügyes –
    Katicabogár,
    Mint árbócra egy piros,
    Pettyes zubbonyú,
    Fürge lábú és csinos
    Kis matrózfiú!

    Kémleli a láthatárt:
    Mennyi fény! Mi az?
    S zümmög zengő, napba tárt
    Szárnyakkal: tavasz!

    Szunnyad még a tél-mező,
    Fáradt, vén paraszt,
    Fűszakálla csendbe nő,
    Megcibálod azt,
    Majd meg méznél illatosb
    Szellőfésüvel
    Fésülöd, s szólsz: hé, de most,
    Lomha szolga, fel!

    Szundikálás volt elég,
    Vár az új robot,
    Mit álmodtál, vén cseléd,
    Krumplit vagy zabot?

    S reszket s kacag a liget,
    Cserje meg bozót,
    Gyenge bőrü testüket
    Úgy csiklándozod;
    Minden erdő egy bolond
    Hejehuja-hely,
    Nincsen még seholse lomb,
    Csak virágkehely:

    Izzad még a levelek
    Vajudó rügye,
    S a szirom már lepereg:
    Csókos szél vigye…

    S átsuhansz a városon,
    Bérházak felett,
    Felragyog sugároson
    Sok vak emelet:
    Reszkető, bibor varázs,
    Vén kémény fala,
    Lányszemszínű kék parázs
    A szelíd pala.

    Mély, sötét udvar felett
    Négyszögű egen
    Táncos lábad emeled,
    Mint halk szőnyegen.

    S padlásablakot, kitört
    Sarkon fordulót,
    Villogtatsz, mint zsebtükört
    Pajkos nebulók:
    Zsupsz! a földre hull a fény!
    S ím a szenny alól
    Nyűtt hang sír, tán a szegény
    Por maga dalol?

    Vak lap-árus: eleven
    Bús utca-szemét
    Sütkérez a melegen,
    S nyitja holt szemét…

    Április, ó, Április!
    Míg tánccal suhansz,
    Látogass meg engem is,
    Víg örök suhanc,
    Hisz egy régi kikelet
    Furcsa reggelén
    Együtt érkeztem veled
    Földi útra én:

    Szólt arany szimfónia
    Napfény-húrokon,
    S bölcsőmnél te, fény fia,
    Álltál, víg rokon!

    Április-testvérem, ó!
    Hol van az a kor?
    Ifjuságom hervadó
    Kankalin-csokor,
    Elpártoltam tőled én,
    Nem veszed zokon?
    Hej, beteg s fanyar legény
    A régi rokon:

    Ha a tavaszt élvezi,
    Nézvén langy egét,
    Bánatát is felveszi,
    Mint szemüvegét…

    Április, ó, Április!
    Símogass, vezess!
    Hadd legyek ma újra kis
    Jó öcséd, kezes,
    Hadd feküdjem tarka fák
    Alján inni fényt,
    Míg arcomba szöcske vág,
    Zöld parittyaként,

    Míg szememre patyolat
    Szirom lengve jön,
    S kis selyem-sátra alatt
    Megbúvik a könny…

    Ó, tán akkor, míg a méz
    Színű nap lehull,
    Bordám közül a nehéz
    Szív is elgurul,
    Imbolyog még, menni fél,
    Majd gyáván, sután,
    Bíbor labda, útra kél
    Tűnő nap után:

    Táncol, ugrik, fellebeg,
    Enyhén száll tova,
    Felfogják a fellegek,
    S nem fáj már soha…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

    Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
    S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
    A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
    Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

    S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
    Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
    Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
    S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

    Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
    Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
    Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
    A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

    Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
    Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
    Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
    Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

    Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
    S a sűrű napsugár forró arany verése
    Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
    Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

    Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
    Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
    Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
    Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

    Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
    A kínok vasszöge szorítja össze testté,
    S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
    Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

    Bár fájó szögeit már a létentúli lét
    Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
    A néma szirteken békén omolni szét
    S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

    És hát a többiek?… a testvér-emberek,
    E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
    Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
    Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –

    Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
    Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
    Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
    Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

    Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
    Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
    Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
    Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
    Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
    A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
    S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
    S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

    Forrás: MEK

  • Weöres Sándor: Galagonya

    Őszi éjszaka
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.

    Zúg a tüske,
    szél szalad ide-oda,
    reszket a galagonya magába.

    Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
    lánya válik,
    sírni kezd.

    Őszi éjszaka
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Naplemente

    Fácán ragyog a sötét földeken,
    a szegények lecsavart lámpájának fénye
    sugárzik a remegő nyakán.

    Körbe a dombok torokhangú kékjén
    széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
    a zománc mellű páva.

    A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
    Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
    már alszanak a jegenyék,
    a borzolt tollú gólyák.

    A láthatáron körben
    a hegyek sóvár dallama lebeg.
    Kiárad az este a parttalan világra,
    mentőcsónakjában száll a képzelet.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: A záruló virág

    Lányos mosollyal álmodik a tó,
    zöldes szemében könnyű végtelen;
    gyógyít a fény, a csend, a néptelen
    hajnal: – nem ébredt még fel a Való.

    Még álmodik pár percig a világ,
    valami másról mélyen álmodik,
    valami közeledő távolit –
    – mint a magot a záruló virág.

    A csipkebokor szirmai lehullnak,
    nem pompázik vörös tavasz idő:
    – a megfogant gyümölcs köré az ujjak
    védő, kemény csonthéjas ökle nő!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Kapaszkodj inkább oszlopokba

    Áldjanak meg a szélben tört virágok,
    s a kulcsolt ujjú füvek, Kedvesem!
    Foganjanak több magot a kalászok,
    amelyek térdednek verődnek csendesen,
    s minden lábnyomodba pacsirkapárok
    fészkelnek a por tenyereiben.

    Eredj, és királyian szórd utadra
    lábnyomodnak arany tallérait.
    Jajodat ne leheld csak faodvakba,
    s hangyák cipeljék föld alá könnyeid;
    s hogy ki ne buggyanjon: – ajkad harapva
    idd szerelmünk mandula-ízeit.

    És ajkad között szoríts inkább pengét,
    és menj oda, ahol nem kell szó;
    a margaréták tárt szemmel könnyeznék
    a homályt, mely arcodon látható;
    s az iránytűn, ha tenyeredbe vennéd,
    szíved felé lengne a mutató.

    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    amelyeket szekerce hasgatott!
    Ó, tégy úgy, mint indián asszonyok, ha
    érzik szívükre kúszni a pillanatot:
    erdőbe futnak, s két fát átkarolva
    szülnek – de embert nem hív sikolyuk!
    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    azokon rügyet sajdít panaszod.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

    Búza, búzakalász!
    véle szél hadonász:
    hajlik, lengedezik,
    amíg cseperedik.
    Búza, búzakalász.

    Színe még nem arany:
    mint a fű, csak olyan.
    Szerte búzamező
    zöld színben repeső,
    – színe még nem arany.

    Amíg érik a mag,
    lassan, jó nap alatt,
    – könnyű kis pipacsok
    szirma, lángja lobog,
    amíg érik a mag.

    Messze virítanak.
    Lenge szirmaikat
    rázva vérpirosan,
    mag felett magasan,
    messze virítanak.

    Tőlük piros a táj!
    „Íme itt van a nyár!”
    Őket nézegetik,
    szép csokorba szedik.
    Tőlük piros a táj.

    A zöld búzamezők,
    észrevétlenek ők!
    De lehull a pipacs,
    s felragyognak a nagy
    érett búzamezők!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Weöres Sándor: Őszi melódia

    Hűvös és öreg az este.
    Remeg a venyige teste.
    Elhull a szüreti ének.
    Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,
    villog a torony gombja,
    gyors záporok sötéten
    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,
    elbújnak már a vének,
    hűvös az árny, az este,
    csörög a cserje teste.

    Az ember szíve kivásik.
    Egyik nyár, akár a másik.
    Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
    lyukas és fagyos az emlék.

    A fákon piros láz van.
    Lányok sírnak a házban.
    Hol a szádról a festék?
    Kékre csípik az esték.

    Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
    nem marad semmi emlék,
    az ember szíve vásik,
    egyik nyár, mint a másik.

    Megcsörren a cserje kontya.
    Kolompol az ősz kolompja.
    A dér a kökényt megeste.
    Hűvös és öreg az este.

  • Ady Endre: A magyar ugaron

    Elvadult tájon gázolok:
    Ős, buja földön dudva, muhar.
    Ezt a vad mezőt ismerem,
    Ez a magyar Ugar.

    Lehajlok a szent humuszig:
    E szűzi földön valami rág.
    Hej, égig-nyúló giz-gazok,
    Hát nincsen itt virág?

    Vad indák gyűrűznek körül,
    Míg a föld alvó lelkét lesem,
    Régmúlt virágok illata
    Bódít szerelmesen.

    Csönd van. A dudva, a muhar,
    A gaz lehúz, altat, befed
    S egy kacagó szél suhan el
    A nagy Ugar felett.

    Forrás: MEK