https://verskucko.com

Címke: természet

  • Tóth Árpád: Gesztenyefa – pagoda

    Mint halk csapatban szürke nyest,
    a hegyre kúszik már az est,
    s a bokrok alján meglapul:
    itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
    s a vak bozóton átremeg:
    lámpák vagy bús állatszemek?

    Kék fák közé most jer velem,
    hol minden árny és rejtelem,
    és minden vén törzs mély csoda.
    Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
    Lombja mélyén egész sereg
    zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
    s bent apró virágoszlopok
    halvány ivor-színe lobog.

    Üljünk le itt e szent helyen,
    öledbe hadd tegyem fejem;
    agyamban alszik gond, szitok,
    most áhítatot áhítok,
    szárnyat, röpítőt és puhát,
    levetni a bús test-csuhát,
    nehéz szívem elejteni,
    a fájó Én-t felejteni.

    Így-így! Tedd főmre most szelíd,
    halk Veronika-kezeid,
    ne bánd, hogy szól már a kuvik,
    s hogy már a hold is elbúvik,
    csak ringass lágyan, csöndesen,
    míg jő majd halkan, könnyesen
    az ébredés, mint bús, csodás,
    furcsa, ámult feltámadás…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László: Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.

    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

    Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
    és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

    Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
    és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

    Érzed az esti virágok izgató simogatását?
    (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

    Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
    mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

    s minden tagom külön megrészegűl,
    ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

    Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
    hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

    újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
    hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – Jegenyék

    Állunk egymástól messze-távol,
    és minden álmunk messzeség.
    Vagyunk bús, árva óriások,
    rekettye-raj közt büszke Mások:
    idegenek és jegenyék.

    Valahogy úgy találunk egymáshoz,
    ahogy élünk, ahogy vagyunk,
    s ahogy majd meghalunk.

    Ha néha fáj az árvaságunk,
    és a szívünk már nagyon éget,
    meglátogatjuk bús, magányos
    testvéreinket: jegenyéket.

    Megkérdezzük: hogyan aludtak?
    Megkérdezzük: még meddig állnak?
    és elmondjuk, hogy milyen bölcsek,
    mert mindent messziről imádnak.

    Olyankor halkan elcsitul a vágyunk
    és szertefoszlik minden messzeség,
    s a szellő ajkán elbeszélgetünk,
    mi ketten, akik így magunkban állunk,
    és ők, a jegenyék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – Ősz

    Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
    tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
    Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
    utolsó szép napok! olyan jól illetek.

    Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
    hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
    míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
    az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

    Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
    természet, arcodat jobban szeretem én.
    Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
    elhaló ajkain derengene felém.

    Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
    siratva elvetélt reményeim korát;
    vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
    úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

    Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
    válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
    A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
    oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

    Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
    amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
    életem italát kínálta ez a serleg,
    s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

    Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
    jövőmben a reményt életre gyújtaná;
    s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
    megértené a szívem, s visszhangot adna rá.

    Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
    úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
    Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
    ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Dialóg

    A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
    Én a botomra dőlve hallgatom,
    Mint harmadik.
    Különben csend lakik
    Körül az erdőn.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

    A fenyő:

    Azt jól tudják az istenek,
    Akik az életem kimérték.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

    A fenyő:

    Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
    Se tőled.

    A harkály:

    Az emberektől függ tehát?

    A fenyő:

    Az ember nagynak képzeli magát.

    A harkály:

    Mit gondolsz mégis:
    Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
    S melléd telepszik egy vidám család?
    Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
    A nap heve után?
    Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

    A fenyő:

    Mit tudom én!
    Bölcső leszek talán.
    Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Ferenc: Téli imádság

    Már megmutattad nagy hatalmadat,
    Az ember félve jár eged alatt.
    Reszketve bújik meg hajlékiba,
    Mint száraz lomb közt az alvó csiga,
    Egész határunk rívó puszta lett —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Nézd rózsafánkat ott a kert szegén,
    Tán a tavaszról álmodott szegény,
    Mikor a fagy orozva szállta meg
    És forgácsokra tépte a hideg,
    Soha se hajt az többet levelet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Hát ez az istenadta kis madár,
    Kit vigaszunkra itt hagyott a nyár,
    S most megfagyottan néz az égre fel
    Világvesztett kis szemeivel,
    Az ártatlan neked mit vétett?
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Kis lányom arca, nézd, milyen fagyos,
    Ma angyalodhoz nem hasonlatos,
    Dermedt kis ajka fájósan remeg,
    Szeméből könnyet perget a hideg,
    Ó, mennyivel szebb, amikor nevet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Olavo Bilac – A pók szerelme

    Nézd, bársonyos busa potroha hogy remeg,
    nyolc csillogó szemében parázsló furcsa láz,
    lustán sütkérezik a nyári nap meleg
    fényén, és leng mögötte az ingó kusza ház.

    Nyugodtan szállhatok, ne féljetek, legyek!
    A vágytól elbutítva elpetyhüdt a vadász.
    Állkapcsa lóg, s mohón várja a szörnyeteg,
    hogy gerjedő hevét már lehűtse kurta nász.

    Jön már a hím. Nézd, hogy fut, hogy rohan a falánk!
    Dalként felzeng a perc, sajgó gyönyöre mély;
    egy napsugár tüzében a háló csupa láng.

    A nőstény jóllakott s holtan hull le a férj…
    Boldog, kit akkor szúrt át az orgyilkos fulánk,
    mikor a vég öröm és gyötrelem a kéj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József – Epedés

    Könyűben, esti fény,
    Mezőmre mért ragyogsz?
    Fáim bús éjjelén
    Oh szellő, mért zokogsz?
    Szántok, hogy itt ülök
    S bú, fájdalom velem,
    Hogy lyányka nem mosolyg
    Szerelmet énnekem?

    Ah lyányka nem mosolyg
    Szerelmet énnekem,
    S epedve, rózsaként
    Elhervad életem.
    Ki gyakran álmaim
    Között enyelg velem,
    Az égi szépet, ah
    Sehol sem lelhetem.

    Hol vagy te, lyányka, hol?
    Kiért e szív hevűl;
    Kit esdve kérek én
    Hajnal s est fényibűl.
    Jer, hozd el énnekem
    A barna fürtöket,
    Felhőtlen arcaid,
    Mosolygó szép szemed.

    E hárs alá ülünk,
    Kéj s béke lesz velem,
    Mosolygó szép szemed
    Szerelmet int nekem;
    S majd fáim éjjelén
    A szellő nem zokog,
    S reám az esti fény
    Örömkönyben ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Kék virágok közt

    Hogy búsan a vonatra szálltam,
    lenn volt az éji szürkület,
    és a sötét mezőkre nézve,
    szóltam: „Mi rossz tenélküled.”

    Nappal van… A vasút a rétet
    ujjongó kedvvel futja át,
    friss illat árad messze-messze,
    körül virágzó tarkaság.

    A szélbe kék virágok ingnak,
    s én tőlük félve kérdezem:
    „Kék lányszemek, kéklő virágok,
    felkelt-e már hű kedvesem?”

    A kék virágok integetnek:
    „Most kel fel épp hű kedvesed,
    rád gondol és a szíve úgy fáj,
    szemei könnytől nedvesek!”

    Forrás: Szeretem a verseket