Címke: természet

  • Zelk Zoltán: Ákombákom

    Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:
    olyan az alkonyati táj,
    ahogy ráfonódik a fákra
    csipkézve, lassan a homály.

    Mint ákombákom az irkában,
    a házak úgy dülöngenek,
    úgy billen a madarak szárnya
    s a tintaszínű fellegek.

    És kéz a kézben, mint a rajzon
    a kedves bámész figurák:
    megyünk, míg fölöttünk az alkony
    kibontja barnuló haját.

    Megyünk, de úgy csak, mint a szellő,
    és köröttünk az emberek
    arc és hang nélkül, mint a lengő,
    a szélben lengő levelek.

    Egy kecske jő most vélünk szembe,
    mögötte bottal kisleány…
    a földön járnak vagy füzetbe? –
    Hold ég a kislány varkocsán.

    Ott ring a Hold, s fölszáll az égre,
    s a sötétedő színeken
    látom, ahogy felcsillan fénye
    s véle a félszeg szerelem.

    Forrás: DIA – PIM

  • Gyurkovics Tibor: Antifóna

    Tavasz, tavasz, te bőven áradó,
    szél-patakokkal megduzzadt folyó,
    öntsd ki a földre zúgó vizeid,
    amíg a világ veled megtelik.

    Én is így jöttem, illat, rohanó,
    csatona, napfény, égből zuhanó,
    hogy betöltsem Mózes, Illés felett
    a törvényeket és a földeket.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Látószög

    Feleselő felhők a durcás égbolt peremvidékén.
    Még a napfényt sem lehet kilöttyinteni,
    mert fellefetyelik az angóracicák.
    Nem üzemképes az éghajlat.
    Ki mondja meg, hol található
    az éghajlata, és milyen hullámhosszon foghatók
    a túl-, a más– és az egyéb világ üzenetei?
    A légi legelőkre kiterelgetett hangok
    hosszúkás bődülései és kerekded csipogásai
    megrekednek a gépi memóriák agytekervényeiben,
    és visszapotyognak a világ legegyszerűbb csillagára.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Természet-rajz

    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
    Zöldszemű mezők méznek rám,
    és örömkönnyeket hullatnak.
    Virágzó könnyesőben állunk.
    Hírzárlat van a túlvilágról.
    Itt repdeső lepkeszárnyakon
    kinyíló, becsukódó szótöredékeik.
    Vallomások zümmögnek a szirmokon.
    Amit akkor soha senki.
    Most tűnékenységében örökkévaló.
    Jól fésült légmozgásokban,
    halk, puha ujjakon osonunk lefelé,
    és feltörünk a fénynyalábokon.
    A sugarak szikéje léket vág a homályom.
    Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe,
    a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés.
    A száraikon felfut a lehellet,
    borzong a vízcsepp a levelek hasa alján.
    Most mondd, amit már nem mondhatsz el!
    Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik,
    idebenn, a mellkas arborétumában
    kihajtja sötét virágait a szerelem.
    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: A szent magyar folyó

    A Tisza kantátából

    A magyar nap vígan süt az égen,
    Csöndes álom szunnyad a vidéken.
    Nyári áldás a boldog határban,
    Tisza vize folydogál magában,
    Tiszavirág kedve pillangója,
    Ez a Tisza örömünk folyója.

    Néha duhaj, fájó kedve támad,
    Fölveti a mély, keserű bánat,
    Ősi bú ez: féktelen és szittya,
    Szíve vérét amely fölszakítja
    S árvaságát világgá dalolja,
    Ez a Tisza bánatunk folyója.

    Szép a Rajna, Loreley folyója,
    Német nagyság hű oltalmazója,
    Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
    Méla Volga orosz bú szülője,
    De míg bennünk lélek él és nóta,
    Tisza lesz a magyarok folyója.

    Ballagdáló, mint a magyar ember,
    Aki nézi csöndes szerelemmel,
    Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
    Ó de néha bilincseket tépdel
    S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
    Ez a Tisza Petőfi folyója!

    Termő nyáron elmereng a tájon,
    Körülnéz a kis magyar világon.
    Harmonika szól fölötte halkan
    Árvaságos, öreg magyar dallam.
    Félig sírva, félig mosolyogva,
    Ez a Tisza Tömörkény folyója.

    Sziget táján oroszokra gondol,
    Szerencs mellett kuruckodva tombol,
    Szeged néki fájó, komoly emlék,
    Zentán zengi magyarok győzelmét.
    S déli végén hattyúként dalolva
    Révbe hal a magyarok folyója.

    1919

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Tavaszvárás

    A déli szélben lehunyom szemem
    És gyöngyvirágok szagát érezem.
    Az esti égen violás a szín
    És kikeletben járnak álmaim.
    A hó alól már dobban boldogan
    A föld nagy szíve s csöndesen fogan
    A csíra, melyből új élet terem
    S bimbók bomolnak majd szűz réteken.
    Az örök nap még bágyadtan ragyog,
    De tavaszosok már a csillagok
    S az éjszakában zizzenő neszek,
    Egy új világ susogja már: leszek!
    A földre fekszem, hallgatom szívét,
    Az égre nézek, kémlelem színét,
    Ég, föld között angyali üzenet
    Hirdeti a jövendő életet.
    Mert boldog ige ez és szent igaz
    És örök törvény és áldott vigasz,
    Hogy győz az élet, duzzad és dagad
    S elönti mind az ócska gátakat!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Régi nyári éj

    Fekete jegenyék között
    Pirosan kelt a nyári hold,
    A táj bársonyba öltözött,
    A Tisza csöndben szunditott.
    Majd, mint az ezüst, fényleni
    Kezdett a boglyák bús sora.
    Az egész földre ráborult
    A ragyogó éj mámora.
    Szikráztak fönn a csillagok
    És lenn a rőt pásztortüzek:
    Az ég és föld szerelmesen
    Egymásnak titkokat üzent.

    Forrás: MEK

  • Nagy László: Csönd

    Táncol a csönd fehér tarlón,
    trombitája égszín virág,
    hatalmától megnémulnak
    nádasok és bölömbikák.

    Táncol a csönd háztetőkön,
    fáradtaknak jó az álom,
    ablak alatt, kertek alatt
    csukott szájjal danolászom.

    Táncol a csönd, bejár minden
    gödröket és szegleteket,
    harmat esik, szívem fázik,
    hajt a bánat leveleket.

    Borzasodik fehér kutyám,
    felettünk a bánat fája,
    szemeinkben bolond hűség,
    hallgatunk a nagyvilágba.

    Forrás: MEK – Nagy László válogatott versei

  • Zelk Zoltán: Micsoda madár

    Jaj, a szelek drótsövénye
    szét ne szedje már,
    földet érjen, megpihenjen
    ez a zöld madár.

    Előbb ágra száll,
    aztán gyöpre száll,
    zöld erdőben, zöld mezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    fűhegyen megáll.

    Idegen a táj,
    továbbmenne már,
    véres még a bóbitája,
    tolla csupa sár.

    Ne menj el, madár,
    kilobban a nyár,
    sárga pernye hull a fákról,
    füstöl a határ.

    Nem megy a madár,
    marad a madár,
    sűrű eső lesz a rácsa,
    ketrece a táj.

    Holnap őszre vál’,
    aztán télre jár,
    fehér fák közt, hómezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    dér gyöngyén megáll.

    🎵 Hallgasd meg a megzenésített változatot

  • Csorba Győző: Rövid lélegzetre

    A határban
    Nagy játéktér a tág határ,
    de nincs játszó gyerek.
    – Mégis van: a szél a búzákon,
    lám, végighempereg.

    Margaréta
    Ni, milyen szép a margaréta!
    mint egy apróka nap:
    közepe sárga, szirmai
    vakító sugarak.

    Március
    Mint piszkos vízbe mártott,
    s most lecsurgatni tartott
    ujjak, olyanok még a
    vadgesztenye-levélkék.

    Kép szürkületkor
    Az ég olyan, mint rossz festő tájképén
    a tenger: olyan mereven-habos.
    És a város sok csúcsával, tornyával,
    mint egy szálkásan eltört faderék.

    Újhold
    Olyan a hold most, mint egy óriás
    levágott körme,
    s a csillagok, mint csodájára csődült,
    temérdek törpe.

    Ágyam
    Együtt aludtam benne az apámmal.
    S ahogy megnőtt a karom és a lábam,
    egyre kijjebb szorítottam belőle.
    Most ő a sírban, s én – magam az ágyban.