https://verskucko.com

Címke: történelem

  • Kölcsey Ferenc: Himnusz

    A magyar nép zivataros századaiból

    Isten, áldd meg a magyart
    Jó kedvvel, bőséggel,
    Nyújts feléje védő kart,
    Ha küzd ellenséggel;
    Bal sors, akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
    Kárpát szent bércére,
    Általad nyert szép hazát
    Bendegúznak vére.
    S merre zúgnak habjai
    Tiszának, Dunának,
    Árpád hős magzatjai
    Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezein
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szőlővesszein
    Nektárt csepegtettél.
    Zászlónk gyakran plántálád
    Vad török sáncára,
    S nyögte Mátyás bús hadát
    Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
    Gyúlt harag kebledben,
    S elsújtád villámidat
    Dörgő fellegedben,
    Most rabló mongol nyilát
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktől rabigát
    Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
    Ozman vad népének
    Vert hadunk csonthalmain
    Győzedelmi ének!
    Hányszor támadt tenfiad
    Szép hazám kebledre,
    S lettél magzatod miatt
    Magzatod hamvvedre!

    Bújt az üldözött s felé
    Kard nyúl barlangjában,
    Szerte nézett s nem lelé
    Honját a hazában,
    Bércre hág és völgybe száll,
    Bú s kétség mellette,
    Vérözön lábainál,
    S lángtenger fölette.

    Vár állott, most kőhalom,
    Kedv s öröm röpkedtek,
    Halálhörgés, siralom
    Zajlik már helyettek.
    S ah, szabadság nem virúl
    A holtnak véréből,
    Kínzó rabság könnye hull
    Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg Isten a magyart,
    Kit vészek hányának,
    Nyújts feléje védő kart
    Tengerén kínjának.
    Bal sors, akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Cseke, 1823. január 22.

    Forrás: MEK – Kölcsey Ferenc összes művei

  • Radó Antal: A pesti Szabadság-téren

    (Október 6-án)

    Az óriási, sárga ház,
    Hol hajdanában annyi gyász
    meg annyi jaj fakadt,
    Ahonnan annyi szörnyű vész
    És kő-lágyító szenvedés
    veré az eltiportakat;

    Hol csúf odú meg pincebolt
    Hősök siralomháza volt
    s gaztettek színhelye,
    Amelyről ha csak olvasnánk,
    Káromkodásra nyílt a szánk,
    s undorral lett szívünk tele:

    Eltűnt hát az Újépület!
    És ím, hatalmas szép teret
    alkottak a romok helyén,
    S egymásután kerül oda
    Palota mellé palota,
    s szenny helyébe fény.

    És – óh öröm! – az ifjú tér,
    Hol annyi könny foly s annyi vér,
    Szabadság-tér leve,
    S – óh diadal! – ahány az út,
    Mely mint sugár a térre fut,
    mindannyin egy mártír neve.

    S a téren, azt rebesgetik,
    Majd egy szobor emelkedik,
    fenségben és dicsőn:
    Szabadság-hirdető szobor,
    Nagy és csodás, mint az a kor,
    melynek jelképe lőn.

    S azt mondják, hogy mártírjaink
    Fel lesznek rája írva mind
    márvány- vagy érclapon,
    És évről-évre ifjú, agg
    Elébe zarándoklanak
    egy szent emléknapon.

    Járok-kelek az utakon
    S a hősök nevét suttogom,
    és áldom hamvaik porát,
    S boldog vagyok köröskörül,
    Hogy ama ház köveibűl
    szeme már mit se lát.

    De csakhamar lelkem borul
    S elémbe egy kérdés tolul:
    „Tán jobb volt ezelőtt…
    Tán kár, hogy aki erre jár,
    Nem látja többé a sivár
    nagy emlékeztetőt…”

    S lassan leszáll az éj csönd,
    És hallom, hogy a légbe’ fönt
    halk sóhajtás repül.
    Tán vértanúink lengnek itt,
    Talán aggódó lelkeik
    beszélnek a jövő felűl.

    A felhőben, mely ott suhan,
    Talán Batthyány árnya van,
    s lenéz, magyar, reád,
    S mutatván azt a rém-helyet,
    Azt súgja halkan: „Ne feledd
    Október hatodikát!

    S mikor megéred a napot,
    Min annyi jó hős elbukott,
    S min összeestem én:
    Gondold át azt a szörnyű gyászt –
    És tégy egy csöndes fogadást
    a Szabadság-terén!”

    1900 körül

  • Ratkó József: Segítsd a királyt

    részlet az „István imájából”

    Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr,
    ki markoddal megmérsz minden vizeket,
    s araszoddal az egeket beéred,
    ki haragodnak egy leheletével világot fújsz el,
    csillagot kioltasz, s föld megindul,
    hegyek hanyatlanak egy intésedre,
    Uram — égig érő s hatalmaskodó népeket elejtesz,
    míg virágoznak választottaid —
    vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben;
    segíteni ne vesztegelj nekünk,
    s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!

    Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak
    és földeinket elcsipegetik,
    és sóvárognak falvaink iránt,
    és kiirtanák szülötte-szavunkat,
    hogy dicsérni Tégedet ne tudjunk,
    és minden módon ártani akarnak —
    tanítsd meg őket, Uram, haragodra!

    S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
    s hitre hajtott népedet pásztorolják,
    örök hálát hogy tőled várjanak —
    mert igen gőgösek immár, mintha ők
    adták volna e földet is alánk!

    Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
    s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk
    gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
    ne legyünk csúfja és játékai,
    s messzire való maradékaink
    rút járom alá ne vettessenek!

    Ámen.

    i

  • vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben

    Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
    mint a miénk most? – Kínok imája! –
    Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
    s irgalmas szívvel figyelmezz rája.
    Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
    mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
    hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
    Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’!

    Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
    hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
    Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
    felhőkig járt az álmodásunk –
    de most bánattól gyötrötten mondjuk:
    Szenteltessék meg a te neved!

    Végigvertél a borzalommal,
    és mégis, most is széthúzunk, látod.
    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    jöjjön el végre a te országod!
    Ugye nem szórod szét ezt a népet,
    bujdosónak a nagy világba,
    hiszen te hoztad Ázsiából,
    s verted, de védted a pusztulástól
    ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
    Voltunk a véres védőbástyád,
    s voltunk villámló ostorod,
    tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
    legyen meg a te akaratod!

    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    s küldd az erőt a rossz karunkba!
    Küldj halk esőt a földjeinkre,
    s legyen gondod a barmainkra!
    Önts enyhülést a lelkek tüzére,
    s tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
    csak legyen béke, boldog megértés,
    miképpen menyben, úgy a földön is.

    Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
    nincsen koldusabb néped minálunk.
    Nézzed a gyermek éhező száját,
    asszonyainknak bús Kálváriáját,
    ha te nem segítesz: elveszünk!
    Ó, add meg hát a napi kenyerünk!

    Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
    gőgösek közt bizony elsők voltunk,
    de most a házunk hamva van fejünkön,
    s a bűnbánat megtépte köntösünket,
    Isten! istenes szerelemmel
    bocsásd meg a mi vétkeinket!

    Minket megvertél, magyar Isten,
    és megverted az őseinket.
    De fiainknak minden más nép
    felejtse el apái vétkét
    – sok számolatlan számadásunk –
    miképpen mi is megbocsátunk
    a mi ellenünk vétkezőknek.

    Torkunk rekedt a rimánkodástól,
    az ős magyar föld: merülő gálya.
    Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
    oltalmazd meg, vigyázz rája,
    és ne vigy minket a kísértésbe!

    A tenyereden, Isten-apánk,
    hordod az ember-milliókat.
    Mi is elférünk békében ottan,
    csak vesd ki köztünk az árulókat!
    Nem kell minékünk más hódolása,
    és nem vágyik a magyar sehová sem,
    csak engedj élni, tüzekbe nézni,
    tilinkószónál mesét mesélni,
    és szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.

  • Kosztolányi Dezső: Mikes szól

    A éjszakába fellobog a máglya,
    gyászsátorába tart a nagy vezér,
    halotti ének búg a pusztaságba.
    A kósza szél sejtelmesen beszél,
    a Marmorán kialszik mind a csillag,
    a régi seb sír, sír s a könnye vér.

    A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
    s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
    a szivárványos éj száz árnyat ingat.
    És látok… A homályos éjjelen
    rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
    kik százakig pihentek itt velem.

    Vágtatnak a koporsók dübörögve,
    csupa seb és sír a föld, rét, bozót
    s sápadt halottvivők állnak körötte.
    És látok… És a lázas ég zokog.
    És jönnek a mélységből zúgva, forrva
    halotti arccal sírva bujdosók.

    Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
    a véreink ők s mennek reszketeg,
    tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
    Zsibong, dagad a kába körmenet,
    támolygva futnak el a szörnyü harctul
    éhes, fehér, sovány kisértetek.

    Vert páriák némán viharzanak túl,
    de sóhajuk egész hozzám sír át…
    Megint a népemésztő, régi harc dúl.
    Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
    a vértelen harc véres áldozatja
    zokogva keresi az Ádriát.

    Bús társaik az égi madarak ma
    s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
    s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
    Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
    s ők nekivágnak a kék végtelennek,
    vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
    És a halottak mind, mind hazamennek.

    (1906)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Váci Mihály: Felcserélt szenvedélyek

    Fájó, nehéz az olyan szerelem,
    amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
    melynek kevés, ha a test meztelen,
    s fogasra dobva kinn marad a lélek.

    Érzékeink, sorsunk s az értelem
    vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
    bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
    habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

    Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
    a láz, – a harc, rajongás, fegyelem,
    s egymást örökké felcserélve égtek
    a cél, gyönyör; a csók, történelem,

    – hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
    s vív, sír bennünk – s én Veled, Te velem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: 1956

    Töredékek

    Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
    darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
    az őszben. Fiam, unokám lehetne…
    Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.

    Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
    pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
    Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
    üzeni…” Kimetszett közepű lobogón

    át az égre: „…hogy rabok tovább…” –
    tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
    Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
    az a fiatalember… Lágy őszi táj.

    Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
    vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
    dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
    vas. Akár az unokám lehetne,

    aki voltam… Légy zizzen, darazsak
    dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
    Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
    Száz évig tartó negyedik évszak. El-

    falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
    kimetszett közepű lobogót szaggat.
    Ifjak valánk. Fiatal voltam.

    1998. október


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Törtkarú

    Törtkarú ágra kötve
    leng a kifordult fészek.
    A lágytenyerű földre
    szúrós csillagok néznek.

    Hűs álmokból hajt vissza
    és hűs álmokba kerget
    életünk. Szívem issza
    a nyugtató szerelmet.

    De páros csizma koppan
    és géppisztolycső fémlik –
    új testben, új alakban
    ez emberek a régik.

    Orcájuk ismerős színű,
    s kámzsa, kereszt, kakastoll,
    csillag vagy iker S betű
    egyként hallgass parancsol.

    Kamaszdühű, vad válaszok
    kúsznak el a tenyérig,
    de félelembe falazott
    éjszaka feketéllik.


    Forrás: PIM

  • Tóth Árpád: Az új isten

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem templomok setét hajóin úszó
    Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
    Barnult szentképek arany keretéből,
    Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
    Alabástrom közönnyel hallgatag,
    Hívők csókjától koptatott szobor,
    Nem méla, hosszú, vont litániák
    Cukros hullámát untan szürcsölő
    Egek lakója!
    Nem!
    Új isten ez!

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
    Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
    Ki arca elé vonta az eget,
    Mint egy hüvös, nagy kékselyem palástot,
    Nem!

    Ó, de nem is föld bálványa Ő,
    Mint ama Mammon, aki ült hizott
    Gőggel rajtunk, s szájától milliom
    Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
    S a szürcsölő, szívó karok befonták
    A szűzek testét, s feltörték finom
    Velőért a költő zengő agyát,
    S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
    Átkúsztak a robotos termek odván,
    S felitták mind a könnyet és az átkot,
    S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
    És új éhséggé, bár a telt belek
    Már a nehéz aranytól eldugultak,
    S a rothadó nagy testre már kiültek
    Félelmes és aranyló hullafoltok…

    Most új isten szól néktek, emberek!
    A véres földnek vére szülte Őt,
    A sok kiomlott, sűrű, keserű
    Vér összeállt a fájó földeken,
    Testté tapadt, alakká tornyosult,
    Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
    Ki országlépő tágra tárja lábát,
    S Földet rengésre tépő hangja zeng
    Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
    „Ím eljöttem!
    Eljött a Vörös Isten!”

    És megy, s dörgő léptére messze reszket
    A sárga Szajna, s medréből kicsap,
    Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
    S az Óceán zöld üvegén vörössen
    Égre rezg ezermérföldes árnya,
    S átfogja a Fehér Ház vak falát…

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
    A szíved hajtó, élő, drága nedv,
    A diadalmas vörös lüktetés
    A mi bús vérünktől is gazdagult,
    S világra ömlő harsonád sodrába
    Gyötört torkunk reszkető hangverése
    Szerényen s mégis segítve simul:
    A kicsiny, árva magyar jaj-patak
    A messzezengő nagy moszkvai árba,
    Mely most tisztára mossa a világot:

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Legyen szavad teremtés új igéje,
    Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
    Mit elrontott sok régi, úri isten,
    Ti istenek közt új és proletár,
    Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel –
    Emelj minket roppant tenyereidre,
    És a magad képére gyúrj át minket!

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Kelet felől

    Utam kétezer éve lelt út:
    – szolgák, rabszolgák, vad nomád
    pásztorok, keresztesek, hajduk,
    kurucok hólepte nyomán
    jövök, – honnan a pórhadaknak
    élén, – mindig Kelet felől! –
    jött a Szabadság! – s forradalmak
    rügye volt minden zárt ököl.

    Itt néztek szét, lóról leszállva:
    – legelőnek jó lesz-e táj?
    Itt kezdődött nehéz próbája:
    – hazának milyen lenne már;
    s az első sátorfa helyére
    itt verték az első karót,
    s indultak ezer évet késve
    a földet és hont foglalók.

    A véres kardot mindig innen
    vitték körút habos lovon,
    és előbb állt meg itt a szívben
    tatár nyíl, dzsida, fájdalom.
    Ki láng volt – itt gyorsabban égett,
    – Apáczai, Csokonai! –
    Ki itt felállt: – nem hajtott térdet!
    rebellis volt, sehonnai.

    Itt dobta el a követ Toldi,
    mely kilenc százada nehéz,
    itt mert Matyi urat porolni,
    sárkányt ölni János vitéz;
    az Ér innen fut Óceánig,
    itt dobbant meg a Tiszta Szív,
    itt egy krajcár mindig hiányzik,
    mely őrök gyaloglásra hív.

    Babona, mák-tea, a szekták
    ölték a tört cselédeket,
    s nyomorultabban, mint a leprát,
    szenvedték szegénységüket;
    közös pitvar nyirkos földjére
    négy család köpte tüdejét.
    Ki innen jön: – a nép nevére
    görcs fogja ökölbe szívét.

    Baloldala ez a Hazának!
    – a szív is e tájra esik:
    botlásai itt jobban fájnak,
    vergődése is közelibb.
    Mint aknamezőn a harctéren:
    – e tájon fojtott dobogás
    van a dolgokba ásva mélyen
    s mindenben rejtett robbanás.

    Ki innen jön, az mind kevesli
    a költészet kis pózait,
    indul a had-utat keresni,
    merre elődök sorsa vitt;
    a nép szíve fölött megőrzött
    vörös rongyok után kutat,
    s hall kétezer éve rögződött
    vágyakat: vezényszavukat!

    Forrás: Váci Mihály összegyűjtött művei, Magvető, 1979