Címke: történelem

  • Radnóti Miklós: Töredék

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor az ember úgy elaljasult,
    hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
    s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
    befonták életét vad kényszerképzetek.

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
    az áruló, a rabló volt a hős, –
    s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
    már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor ki szót emelt, az bujhatott,
    s rághatta szégyenében ökleit, –
    az ország megvadult s egy rémes végzeten
    vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor gyermeknek átok volt az anyja,
    s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
    az élő írigylé a férges síri holtat,
    míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor a költő is csak hallgatott,
    és várta, hogy talán megszólal ujra –
    mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
    a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

    1944

  • Radnóti Miklós: Nyugtalan órán

    Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
    most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
         Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
               alkonyi tájakon égi játék.

    Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
    a mélyben élek, néma kövek között.
         Némuljak én is el? mi izgat
               versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?

    Ki kéri tőled számon az életed,
    s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
         Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
               sírba se tesznek, a völgy se ringat,

    Szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
    ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
         mit néki mondok és megértik
               nagyranövő fiak és leányok.

    1939

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937

  • József Attila: „Költőnk és kora”

    “KÖLTŐNK ÉS KORA”

    Hatvany Bertalannak

    Ime, itt a költeményem.
    Ez a második sora.
    K betűkkel szól keményen
    címe: “Költőnk és Kora”.
    Ugy szállong a semmi benne,
    mintha valaminek lenne
    a pora…

    Ugy szállong a semmi benne,
    mint valami: a világ
    a táguló űrben lengve
    jövőjének nekivág;
    ahogy zúg a lomb, a tenger,
    ahogy vonítanak éjjel
    a kutyák…

    Én a széken, az a földön
    és a Föld a Nap alatt,
    a naprendszer meg a börtön
    csillagzatokkal halad –
    mindenség a semmiségbe’,
    mint fordítva, bennem épp e
    gondolat…

    Űr a lelkem. Az anyához,
    a nagy Űrhöz szállna, fönn.
    Mint léggömböt kosarához,
    a testemhez kötözöm.
    Nem való ez, nem is álom,
    ugy nevezik, szublimálom
    ösztönöm…

    Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.
    E világban dolgozol
    s benned dolgozik a részvét.
    Hiába hazudozol.
    Hadd most azt el, hadd most ezt el.
    Nézd ez esti fényt az esttel
    mint oszol…

    Piros vérben áll a tarló
    s ameddig a lanka nyúl,
    kéken alvad. Sír az apró
    gyenge gyep és lekonyúl.
    Lágyan ülnek ki a boldog
    halmokon a hullafoltok.
    Alkonyúl.

    1937. aug. vége


  • József Attila: A DUNÁNÁL

    1

    A rakodópart alsó kövén ültem,
    néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
    Alig hallottam, sorsomba merülten,
    hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
    Mintha szivemből folyt volna tova,
    zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

    Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
    reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
    úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
    minden hullám és minden mozdulás.
    S mint édesanyám, ringatott, mesélt
    s mosta a város minden szennyesét.

    És elkezdett az eső cseperészni,
    de mintha mindegy volna, el is állt.
    És mégis, mint aki barlangból nézi
    a hosszú esőt – néztem a határt:
    egykedvü, örök eső módra hullt,
    szintelenül, mi tarka volt, a mult.

    A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
    másra gondoló anyának ölén
    a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
    és nevetgéltek a habok felém.
    Az idő árján úgy remegtek ők,
    mint sírköves, dülöngő temetők.

    2

    Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
    nézem, amit meglátok hirtelen.
    Egy pillanat s kész az idő egésze,
    mit száz ezer ős szemlélget velem.

    Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
    öltek, öleltek, tették, ami kell.
    S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
    mit én nem látok, ha vallani kell.

    Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
    Enyém a mult és övék a jelen.
    Verset irunk – ők fogják ceruzámat
    s én érzem őket és emlékezem.

    3

    Anyám kún volt, az apám félig székely,
    félig román, vagy tán egészen az.
    Anyám szájából édes volt az étel,
    apám szájából szép volt az igaz.
    Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
    Elszomorodom néha emiatt –
    ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
    ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

    Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
    gyenge létemre így vagyok erős,
    ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
    mert az őssejtig vagyok minden ős –
    az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
    apám- s anyámmá válok boldogon,
    s apám, anyám maga is ketté oszlik
    s én lelkes Eggyé így szaporodom!

    A világ vagyok – minden, ami volt, van:
    a sok nemzedék, mely egymásra tör.
    A honfoglalók győznek velem holtan
    s a meghódoltak kínja meggyötör.
    Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
    török, tatár, tót, román kavarog
    e szívben, mely e multnak már adósa
    szelíd jövővel – mai magyarok!

    …Én dolgozni akarok. Elegendő
    harc, hogy a multat be kell vallani.
    A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
    egymást ölelik lágy hullámai.
    A harcot, amelyet őseink vivtak,
    békévé oldja az emlékezés
    s rendezni végre közös dolgainkat,
    ez a mi munkánk; és nem is kevés.

    1936. jún.