https://verskucko.com

Címke: történelem

  • Tóth Árpád: Az új isten

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem templomok setét hajóin úszó
    Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
    Barnult szentképek arany keretéből,
    Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
    Alabástrom közönnyel hallgatag,
    Hívők csókjától koptatott szobor,
    Nem méla, hosszú, vont litániák
    Cukros hullámát untan szürcsölő
    Egek lakója!
    Nem!
    Új isten ez!

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
    Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
    Ki arca elé vonta az eget,
    Mint egy hüvös, nagy kékselyem palástot,
    Nem!

    Ó, de nem is föld bálványa Ő,
    Mint ama Mammon, aki ült hizott
    Gőggel rajtunk, s szájától milliom
    Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
    S a szürcsölő, szívó karok befonták
    A szűzek testét, s feltörték finom
    Velőért a költő zengő agyát,
    S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
    Átkúsztak a robotos termek odván,
    S felitták mind a könnyet és az átkot,
    S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
    És új éhséggé, bár a telt belek
    Már a nehéz aranytól eldugultak,
    S a rothadó nagy testre már kiültek
    Félelmes és aranyló hullafoltok…

    Most új isten szól néktek, emberek!
    A véres földnek vére szülte Őt,
    A sok kiomlott, sűrű, keserű
    Vér összeállt a fájó földeken,
    Testté tapadt, alakká tornyosult,
    Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
    Ki országlépő tágra tárja lábát,
    S Földet rengésre tépő hangja zeng
    Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
    „Ím eljöttem!
    Eljött a Vörös Isten!”

    És megy, s dörgő léptére messze reszket
    A sárga Szajna, s medréből kicsap,
    Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
    S az Óceán zöld üvegén vörössen
    Égre rezg ezermérföldes árnya,
    S átfogja a Fehér Ház vak falát…

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
    A szíved hajtó, élő, drága nedv,
    A diadalmas vörös lüktetés
    A mi bús vérünktől is gazdagult,
    S világra ömlő harsonád sodrába
    Gyötört torkunk reszkető hangverése
    Szerényen s mégis segítve simul:
    A kicsiny, árva magyar jaj-patak
    A messzezengő nagy moszkvai árba,
    Mely most tisztára mossa a világot:

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Legyen szavad teremtés új igéje,
    Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
    Mit elrontott sok régi, úri isten,
    Ti istenek közt új és proletár,
    Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel –
    Emelj minket roppant tenyereidre,
    És a magad képére gyúrj át minket!

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Kelet felől

    Utam kétezer éve lelt út:
    – szolgák, rabszolgák, vad nomád
    pásztorok, keresztesek, hajduk,
    kurucok hólepte nyomán
    jövök, – honnan a pórhadaknak
    élén, – mindig Kelet felől! –
    jött a Szabadság! – s forradalmak
    rügye volt minden zárt ököl.

    Itt néztek szét, lóról leszállva:
    – legelőnek jó lesz-e táj?
    Itt kezdődött nehéz próbája:
    – hazának milyen lenne már;
    s az első sátorfa helyére
    itt verték az első karót,
    s indultak ezer évet késve
    a földet és hont foglalók.

    A véres kardot mindig innen
    vitték körút habos lovon,
    és előbb állt meg itt a szívben
    tatár nyíl, dzsida, fájdalom.
    Ki láng volt – itt gyorsabban égett,
    – Apáczai, Csokonai! –
    Ki itt felállt: – nem hajtott térdet!
    rebellis volt, sehonnai.

    Itt dobta el a követ Toldi,
    mely kilenc százada nehéz,
    itt mert Matyi urat porolni,
    sárkányt ölni János vitéz;
    az Ér innen fut Óceánig,
    itt dobbant meg a Tiszta Szív,
    itt egy krajcár mindig hiányzik,
    mely őrök gyaloglásra hív.

    Babona, mák-tea, a szekták
    ölték a tört cselédeket,
    s nyomorultabban, mint a leprát,
    szenvedték szegénységüket;
    közös pitvar nyirkos földjére
    négy család köpte tüdejét.
    Ki innen jön: – a nép nevére
    görcs fogja ökölbe szívét.

    Baloldala ez a Hazának!
    – a szív is e tájra esik:
    botlásai itt jobban fájnak,
    vergődése is közelibb.
    Mint aknamezőn a harctéren:
    – e tájon fojtott dobogás
    van a dolgokba ásva mélyen
    s mindenben rejtett robbanás.

    Ki innen jön, az mind kevesli
    a költészet kis pózait,
    indul a had-utat keresni,
    merre elődök sorsa vitt;
    a nép szíve fölött megőrzött
    vörös rongyok után kutat,
    s hall kétezer éve rögződött
    vágyakat: vezényszavukat!

    Forrás: Váci Mihály összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL

    Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
    Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
    Bűnösök és jók egyként keserűlnek
    S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

    Ember hajléki már rég nem épűlnek,
    Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
    Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
    Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

    Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
    Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
    Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
    S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

    Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
    Itt most már minden leendők gyérűlnek,
    Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
    Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

    Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
    Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
    Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
    S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.

    Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
    Emberségesek igen megréműlnek,
    Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
    S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

    Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
    Labdázó fiúk halálba merűlnek,
    Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
    S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

    S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
    Buták, fáradtak és néha örűlnek,
    Szegény emberek mindent kitörűlnek
    Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

    Szegény emberek ölnek és csak ölnek
    S láz-álmaikban boldogan békűlnek
    S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
    Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

    Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
    Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
    Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
    De az emberek meg nem csömörűlnek.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Bujdosó kuruc rigmusa

    Tíz jó évig a halálban,
    Egy rossz karddal száz csatában,
    Soha-soha hites vágyban,
    Soha-soha vetett ágyban.

    Kergettem a labanc-hordát,
    Sirattam a szívem sorsát,
    Mégsem fordult felém orcád,
    Rossz csillagú Magyarország.

    Sirattalak, nem sirattál,
    Pártoltalak, veszni hagytál,
    Mindent adtam, mit sem adtál,
    Ha eldőltem, nem biztattál.

    Hullasztottam meleg vérem,
    Rágódtam dobott kenyéren,
    Se barátom, se testvérem,
    Se bánatom, se reményem.

    Már életem nyugalommal
    Indul és kevéske gonddal,
    Vendégséggel, vigalommal,
    Lengyel borral és asszonnyal.

    Lengyel urak selymes ágya
    Mégis forró, mint a máglya.
    Hajh, még egyszer lennék árva:
    Be jó volna, hogyha fájna.

    Áldott ínség: magyar élet,
    Világon sincs párod néked,
    Nincsen célod, nincsen véged,
    Kínhalál az üdvösséged.

    Elbocsát az anyánk csókja,
    Minden rózsánk véres rózsa,
    Bénán esünk koporsóba,
    De: így éltünk vitézmódra.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Szent Margit legendája

    Vallott nekem a Nyulak-szigete
    Regék halk éjén. Íme, a titok:
    Királyi atyja klastromba veté
    Legendák szűzét, fehér Margitot.

    Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
    Ájulva hullt egy durva szó miatt.
    S robogtak a királyi udvaron
    Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

    Nyugatról várt sokáig valakit.
    Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr,
    Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
    Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.

    Már régen várt s megbénult szíve.
    Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak
    Hátán érkeztek hetyke magyarok.
    Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.

    Ő nem járt a Duna táján soha,
    Egy halk dalú és halk csóku legény.
    És Jézusnak áldozák Margitot,
    Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Feledjetek!

    Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
    szívetekben már nem gyúl láng soha,
    stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
    mit néktek az aradi Golgota?…

    Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
    bolondul, balgán, könnyen elveszett?…
    Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
    nyomorult módra csak feledjetek!…

    De lesz még itt a bosszú órájáig,
    lesz még itt szív, mely sohasem feled,
    hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
    a vértanúknak sírhelye felett.

    Lesz még itt ünnep, melynek órájában
    a büntető Igazság karja ver –
    és büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
    a tizenhármak oszlopára fel.

    1899. október 4.

  • Szécsi Margit: A magyar Gulág

    Nem töri át táltos mese,
    a hétmérföldes csizma se.
    Nem a rácsos tábor-világ –
    ő: a sors, a magyar Gulág.

    Lélek ellen örök blokád,
    ő: a sors, a magyar Gulág.
    Frontális köd, köd-gyülevész,
    megőrül benne a vitéz.

    Szív nem nemes, szabály hamis,
    nyílt sisakod: halálod is.
    Ez az eleven nem-levés,
    az eleve elrendelés.

    A pénzváltók, a praktikák,
    a ríkató vastaktikák –
    hogyha kinek gyarmata vagy:
    kölkeidben is az maradj.

    Belepusztul ősöd, apád,
    ez a sors, a magyar Gulág.

    Jaj, aki tarkódon tapos,
    a nép legyen alázatos!
    Jaj, cinikus zsoldos-golyók…
    Ezer év itt a büntetés.

    Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés –
    megölt múltunk: magyar Gulág.
    S kidobják a dögcédulát.

  • Illyés Gyula: Október 6.

    Kezét – mert ő ölt, maga a király –
    egy nép arcába törölte bele.
    Nem volt e földnek Petőfije már!
    Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.

  • Benedek Elek: Az aradi tizenhárom

    Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
    Magyar szabadságért bátran harcolának.
    Százszor is rohantak a hősi halálba,
    Kard nem fogta testük, golyó nem találta.

    Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
    Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
    Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
    Magyar módra védték a szent szabadságot.

    Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
    Még a muszkának is szíve összeszorult.
    Kardot ketté törték a magyar vitézek.
    Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.

    Dicső halállal kik meg nem halhatának,
    Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
    Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
    A hősök kezére bilincset mint rakják!

    Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
    Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
    Azért dob pergése, emberek sírása:
    Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.

    Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
    Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
    Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
    S nem szólhat sírjukon a halotti ének.

    Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
    Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
    Azért engedi meg, hogy tegye próbára
    A népet, kit szeret: válik-e javára?

    Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
    Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
    Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
    Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.

    Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
    Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
    S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
    Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!

  • Illyés Gyula: Széchenyi

    Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
    a döblingi alkony, ahogy
    a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
    a napot, mint fövő tojást
    s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
    fölnyúlik, mint a láng szakad
    s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
    (hogy összefogja még magát)
    magához vonja mind a bajt, a szenvedést
    (mellyel kis nép is egy világ) –:
    Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
    a végtelent ölelve küzd –

    nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
    a legutolsó, amikor
    a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
    pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
    s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
    a jaj előtt, hogy „nem birom!”
    zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
    köpjék rá önnön vádjait,
    mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
    (hisz hasztalan volt, hasztalan!),
    hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
    szitok, üvöltés fojtsa el –

    adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
    az ő útját! – A félelem,
    a szégyen és önmardosás vad elemeit,
    mint gőzt – munkára váltani!
    hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
    verejtékét simítsa szét,
    még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
    s szájunkon, az eltorzulón
    kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
    s a bomló lélek, mint a láng
    meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
    Az volt talán az istené.