https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Kosztolányi Dezső: Fekete Vénusz

    1. Zsoltár

    Zord középkornak vajudásos éje
    szállt szívemre éjszínű denevérként,
    s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
     Fekete Vénusz.

    Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
    asszonyok gyűlnek fekete misére,
    a papod vagyok s te az éjkirálynő.
     Fekete Vénusz.

    Bánatom nehéz miseköntösében
    hódolok neked szomorú szavakkal,
    illatos tömjén hizelegve bódít,
     Fekete Vénusz.

    Régi oltárok süllyedő kövén át
    új szerelmeknek diadalma zendül,
    s véres ujjakkal verem egyre lantom,
     Fekete Vénusz.

    2. Táncok éjszakája

    Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
     ily lázas álom nem gyötört soha,
    bús áldozattal hull könnyünk a porba,
    gázolva testünk, lelkünket tiporva
     uralkodik az éj úrasszonya.

    Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
     láttára elsápadnak a szívek.
    A kereveten ül, kezébe korbács,
    csípője lágy, szelíd bokája formás,
     szemébe hűs és forraló hideg.

    A részeg éj sápadva tántorog künn,
     kéjes gyönyörtől hervad a virág.
    Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
    a levegőben égve száll a csókja,
     s dacolva dallal húzzuk az igát.

    Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
     mi, rettegő komor bohócai.
    Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
    gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
     és nincs erőnk széjjelszakítani.

    Tekintetét, mit olykor porba hullat,
     felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
    szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
    Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
     és táncolunk, loholva, balgatag.

    S én, a bolondok közt a legbolondabb,
     a trónja talpát rázom mérgesen.
    S búsult tüzével a hült üstökösnek
    feltépem a szívem – egy nagy, vörös seb –
     s eléje vágom maradék eszem.

    (1907)

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Ilona

    Lenge lány,
    aki sző,
    holdvilág
    mosolya:
    ezt mondja
    a neved,
    Ilona,
    Ilona.

    Lelkembe
    hallgatag
    dalolom,
    lallala,
    dajkálom
    a neved
    lallázva,
    Ilona.

    Minthogyha
    a fülem
    szellőket
    hallana,
    sellőket,
    lelkeket
    lengeni,
    Ilona.

    Müezzin
    zümmög így:
    „La illah
    il’ Allah”,
    mint ahogy
    zengem én,
    Ilona,
    Ilona.

    Arra, hol
    feltűn és
    eltűn a
    fény hona,
    fény felé,
    éj felé,
    Ilona,
    Ilona.

    Balgatag
    álmaim
    elzilált
    lim-loma,
    távoli,
    szellemi
    lant-zene,
    Ilona.

    Ó az i
    kelleme,
    ó az l
    dallama,
    mint ódon
    ballada,
    úgy sóhajt,
    Ilona.

    Csupa l,
    csupa i,
    csupa o,
    csupa a,
    csupa tej,
    csupa kéj,
    csupa jaj,
    Ilona.

    És nekem
    szín is ez,
    halovány
    kék-lila,
    halovány
    anilin
    ibolya,
    Ilona.

    Vigasság,
    fájdalom,
    nem múlik
    el soha,
    s balzsam is
    mennyei
    lanolin,
    Ilona.

    Elmúló
    életem
    hajnala,
    alkonya,
    halkuló,
    nem múló
    hallali,
    Ilona.

    Lankatag
    angyalok
    aléló
    sikolya.
    Ilona,
    Ilona,
    Ilona,
    Ilona.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Énekek éneke

    Nem hagysz nekem eleget inni
     mannás szájadból sohasem,
    hogy megtaníts örökre lenni,
     lángként lobogni, éhesen.

    Nem hagysz nekem sohasem inni
     áldott melledből eleget,
    hogy tudjak a szomjamban hinni,
     s úgy nézni téged, mint eget.

    Az asztalodhoz hívsz naponta,
     és mintha rútul játszanál,
    a dús teríték csupa pompa,
     de üres a pohár, a tál.

    Én, férfi, ennék, egyre innék,
     s te a mulót megfékezed,
    ígérve mindég, tiltva mindég
     mint papnő emeled kezed.

    Mint szajha kínálsz csók izével,
     és körmeidnek éle metsz,
    itatsz a könnyeim vizével,
     kongó reményekkel etetsz.

    A te kegyed áldása megvert,
     a te oldásod megkötött,
    s lihegve tartasz engem embert,
     az isten és állat között.

    Így váltod a múltat jelenné,
     hogy itt se légy és megmaradj,
    a végeset is végtelenné,
     és bárhová nézek, te vagy.

    Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
     te vagy, ki küld és hívogat,
    futnék tetőled s visszamennék,
     dajkáld el az én kínomat.

    Lásd, én tudom, mi e bujócska,
     tudom, mi itt e lakoma,
    ó folyton-új és folyton-ócska
     természet ősi cinkosa.

    De mondd, miért e gyatra-elvű
     földön nevelni ily hitet,
    miért e fájdalmas remekmű,
     bennem mi végre építed?

    Titokzatos, örök művésznő,
     ki ezt a sorsot rótta rám,
    boldogtalan játékra késztő,
     csodára nevelő anyám.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Mérgek litániája

    Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
    csendben susognak hozzám, mint a sír.
    Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
    akár a gyémánt, a rubin s zafír.

    Az ópium volt első ideálom,
    az álom, az én altató arám,
    csak rám lehell és az enyém, mi drága,
    enyém lesz Kína, Tibet és Japán.

    Lihegve néztem ódon patikában
    az atropin megcsillanó levét.
    Bús kedvesünk szemébe álmokat lop,
    s sötét szeme az éjnél feketébb.

    Szeretem a tápláló s gyilkos arzént,
    mert vézna arcunk tőle gömbölyül,
    és éltető rózsás lehelletére
    az élet és a halál leng körül.

    Fejfájasztó homályos délutánon
    az antipyrinhez esedezünk.
    Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül,
    és óriási lesz pici kezünk.

    A koffein komoly, nyugodt barátunk,
    mélységek kútja, bölcsek itala.
    A veronál vén gyermekek dadája,
    a morfium az örök éjszaka.

    A nikotin zavart füstfellegében
    keleti lázak fátyola remeg.
    Az alkohol gyógyítja életünket,
    ezt a fekélyes, óriás-sebet.

    Hogy integetnek, hívnak és üzennek,
    ha bánatoktól bong a beteg éj:
    az éjjeliszekrényünkön alusznak,
    és hallgatásuk is zokog, zenél.

    Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
    olyan kicsik és mégis oly nagyok.
    Oly mozdulatlanok. S faló ölükben
    egy túlvilági lángvihar ragyog.

    Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
    Komor nevük imába foglalom.
    Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
    mint átkomat és örök bánatom.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Már néha gondolok a szerelemre

    Már néha gondolok a szerelemre.
    Milyen lehet – én Istenem – milyen?
    Találkoztam tán véle messze-messze,
    valahol Andersen meséiben?

    Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
    A lelke párna, puha selyemkendő.
    És míg a többiek bután nevetnek,
    virágokat hoz majd a kis betegnek.

    Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
    Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
    Fájó fejemre hűs borogatást rak.
    És kacagása hegedű-zene.

    Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
    Különös, titkos és ritkán mosolygó.
    Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
    Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Hiányzó köznapok

    Talán gyors bukás lett volna veled
    élnem: most mégis ez a legnagyobb
    fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy
    lemondó büszkeséged szenvedett
    s ahogy titkolta! Nyugodt életet
    kívántunk, s bár sorsunk többet adott,
    hiányzott csókunkból a köznapok
    üdve-terhe, a próbált szeretet
    közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
    az a szüntelen újuló kaland volt,
    melyre annyian vágynak: összekapcsolt,
    de szét is törte boldog éveid:
    be szánalmas az élet, be irigy,
    hogy egyféle csak és hogy oly rövid!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mi még?

    Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
    Kína mondja: a Tízezer Dolog,
    az Egész Élet. Napfény, hópehely.
    Nőkből, lányokból még egy tízezer.
    Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
    A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
    Tízezer álom, vers és gondolat.
    A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
    a lélek. A bors keresztmetszete.
    Repülőgépről Svájcra nézni le.
    Egy távolodó csónak. Meduzák
    Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
    a börtönből. Kislányom mosolya.
    Az igazság. A régi Korcula.
    Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
    Tíz fényévem a Szíriusz felé…
    Nem, nem, így a leltár is töredék:
    Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Felejteni?

    Idegeidben azt a lobbanást,
    tudod, melyiket, a villámcsapást,
    amely megolvasztott, megvakított
    s egy percre csillagokig tágított
    s az utat közben, mely lángként sodort
    és mind a jót, ami előtte volt
    s az utózengést, mely oly lankatag
    zsongatta még ájult tagjaidat,
    mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
    testedben azt az édes robbanást,
    azt a legfőbb, közös pillanatot,
    melynek nevet még semmi sem adott,
    hacsaknem vallás, s amelyben velem
    együtt haltál-születtél, gyermekem,
    mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
    mondd, édes, azt a percet, s társait
    (ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
    el tudnád felejteni valaha?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

    S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
    – Számolni kezdeném a perceket.
    Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
    – Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
    S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
    – Füst s láng bennem is együtt kavarog.
    Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
    – Nem mozdulok, el ne riasszalak!
    Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
    – Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
    Mit mond majd az első tekinteted?
    – Hogy eddig csak hazudni mert neked.
    Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
    – Félelmes az isten ígézete!
    Utad leszek tőle a föld felé.
    – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
    Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
    – Még a boldogság is rettenetes!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Rossz lányok

    Rossz fiúk után a rossz lányokat
    ismertem meg. Csak a tanyájukat
    s a hírüket. De elég volt az is.
    Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis,
    úgy fájt a létük. Minden éjszaka
    piros függönnyel, pokol ablaka,
    világítottak. Egy szomszéd diák
    a házukban agyonlőtte magát,
    s rendőrség szállt ki. Istállószagú
    s félig, mint a romlott tej, savanyú
    volt a környékük. „Parancsnokuk a
    vak mester s a fekete zongora”
    – mesélték fiúk, a nagyobbak – „és
    ha az rákezdi, előbb az egész
    szalon, együtt, részegen…”, – valamit
    mondtak még – „…azután összeteszik…”
    – a többit már csak súgták. – Rémület
    és undor rázott: őrültek ezek?

    Forrás: DIA