Címke: vágy

  • Harcos Katalin: Csodára várva

    Megérint kezed…
    De, tégy valódi csodát!
    Érintsd lelkemet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Boldogság

    Mi van a csillagokon túl
    tudod-e, Kedvesem?

    Szeretnél elmenni oda
    s elbújni szerelmesen?

    Csak szólj, elviszlek, hova akarod,
    mert erőm s hatalmam végtelen,
    hiszen itt vagy, s én boldog vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: …a neveddel alszom el

    amikor fáradt utam
    Napot kísérve véget ér
    párnámba rejtem
    elgyötört arcomat
    karjaim a semmit ölelik
    csendben ringatom el
    árva magamat és
    …a neveddel alszom el

    üres utcákon bolyonganak
    elárvult érzéseim
    minden kapu zárva
    hiába dörömböl
    magára maradt szívem
    csak a kongó visszhang
    felel és végül
    …a neveddel alszom el

    havas hegycsúcsokon
    gyönyörű szikrák csillannak
    a fény hideg táncot jár
    mindent elborít
    a hófehér magány
    épp ilyen üres a szobám
    ahol egyedül kuporgok és
    …a neveddel alszom el

    zárt szemhéjak mögött
    a csend ül ünnepet
    szivárvány-köröket ír
    a sötétbe az álom
    nappali szavaim az imént
    itt zsongtak még
    de most egyiket sem találom és
    …a neveddel alszom el

    csodás képek billennek át
    az érzékelés peremén
    még éber létem dobog bennem
    való világom még fogva tart
    de enged már a rációból font kötél
    oszlik már a lehet, a nem lehet
    tudatom függ egy pókhálófonálon és
    …a neveddel alszom el

    az éjszaka tengere ringat,
    ölel, átkarol, hajamba túr
    fülembe súgja
    lágyan csobbanó vágy-dalát
    csókokat küldenek álmaim
    már messze visznek nyugtalan útjaim
    még hangtalan motyogok és
    …a neveddel alszom el

    hányszor lesz még, hogy
    furcsa-holdas éjszakán
    ajkamon sóvár szavak fakadnak
    sóhajaim nekiütődnek a falaknak
    és a takaró alatt vacogó testtel
    önmagamba görbült szeretettel
    magányos éjjel, helyetted
    …a neveddel alszom el

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine: Bánat

    Tudod mi a bánat?
    Várni valakit ki nem jön el többé.
    Eljönni onnan, hol boldog voltál,
    S otthagyni szívedet örökké!
    Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
    Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
    Csalódott szívvel mindig csak remélni!
    Megalázva írni egy könyörgő levelet,
    Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
    Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
    Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
    Mással látni meg őt és utána fordulni.
    Kacagni hamis lemondással,
    Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
    Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
    S imádkozni,
    Hogy sose tudja meg
    Mi is az a bánat.

    A szív gyorsan elárulja önmagát,
    De mást lát a két szemem,
    Messze túl a könnyeken,
    Hogy még mindig te vagy a mindenem.
    Ha az kérdezné tőlem most valaki,
    Mondjam meg mit jelentesz nekem?
    Tán büszkeségből azt felelném,
    Semmit, csak múló szerelem.

    Elmegyünk majd egymás mellett,
    S a két szemed rám nevet.
    Kacagva köszöntelek én is,
    De hangom kissé megremeg.
    Mosolygok az utcasarokig.
    Aztán, hogy elfordulok,
    Fáradt szememhez nyúlok,
    S egy könnycseppet elmorzsolok.

    A válás mindig nehéz,
    De rosszul ítélsz,
    Nem bántam meg.
    Bárhogy is volt, nem bántam meg.
    Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
    Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
    És csak az maradsz,
    Ki engem boldoggá tett.

    Elmentél tőlem kedves,
    S én hagytam, hogy menj csak el.
    Hiába lett volna minden,
    Ki menni akar, engedni kell.
    Mosolygott hozzá az arcom,
    De mögé, már senki sem néz.
    Játszani a közönyös embert,
    Most látom csak mily nehéz.

    Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
    Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
    Egy pillanatra zavarba jönnék,
    S nem tudnék szólni hirtelen!
    S nagysokára mondanám halkan:
    Semmiség, csupán az életem.
    S nem venné észre rajtam senki sem,
    Hogy könnyes lett a szemem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Madár rikolt…

    Keserű szégyen festi most az arcom,
    A csukott, sötét ablakon át
    A végtelen éjbe tekintve
    Láttam szemed csillogó sugarát.

    Kétségek és félelmek adták e pírt
    A holnapnak nincs már ígérete
    Lelkem reszketve öleli a csendet
    Vágyódva olvadok eggyé vele…

    Most sólyomszárnyakon szállok feléd
    Az alkony csókjával ébresztelek,
    Lángoló tested könny-patakba mártom
    Örömünk nem hallja senki meg.

    Csillagos ég a vágyott menedékem
    Hajnali csend, mely lágyan átölel…
    Átsuhan forró leheleted rajtam
    Karom símogatón megölel…

    Törött gondolat sebzi fel szívem
    Lelkemre hull bénító magányom
    Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
    Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: A teli hold …

    A teli hold
    Incselkedjék véled, álmodban, kedves!
    Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott!
    Álmodj velem, lelkemnek derűsebb fele
    S a fénymezőn, mely ablakodra süt
    Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon!

    A teli hold
    Vetítse most elmédbe csalfa képeit,
    Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott!
    Kérlellek! Álmodj velem! – Most minden elhagyott,
    Most boldog az, ki végtelent szeret!
    … Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb
    Holdfényes alakom, ki jár előtted messzi
    Szép holdvilág-mezőn s mosolygó
    Sugár-bokrétát nyújt feléd!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Játék, játék, játék

    Mintha halkan szólnál:
    Vigyázz, sokan nézik,
    Ne játsszunk csókosdit,
    Játsszunk temetésdit.

    Játék, játék, játék,
    Csak vidámabb volna,
    Kergetőbb egymáshoz,
    Éhesebb a sorsra.

    De csodától félve,
    Vidámságtól futva
    Föllepi palántánk
    Gyilkos árnyú dudva.

    Magam kínálása,
    Magad kelletése:
    Két hamar-vén gyermek
    Tréfás temetése.

    Sírnivaló tréfa,
    Unnivaló vágyság,
    Kívánatot űzni
    Kívánó kívánság.

    Szórakozott játék,
    Reményadás félve,
    Szomorkás elszánás
    Szánó hittetése.

    Ölelkező álmunk
    Csókokba se csattan:
    Föllegek járása
    Hideg magasakban.

    Hideg magasakban,
    Szépben, jóban, télben.
    Csak nem engedelmes,
    Nagy teljesülésben.

    Nem a csoda útján,
    Nem a rendnek útján,
    De játékot vesztve
    Játékot hazudván.

    Ám ad a Tél farkast,
    Fogakat az éhség,
    Vágyakat a közöny,
    Foltokat a szépség.

    Búzának őrlődést,
    Őrlődést a vágynak,
    Halál-komolyságot
    Gyáva élet-táncnak.

    Virágot nyílásba,
    Valóba a tervet,
    Nevekbe a titkot
    Örök csoda kerget.

    Folyót a tengerbe,
    Búzát a malomba,
    Életet Halálba
    S téged a karomba

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A holdkóros apród története

    A hold, az alma-báju bolygó
    – Mondják – veszélyes és hamis,
    Hadd mondok erről egy mosolygó,
    Csiklandó mókát magam is!

    Dalom sajkája hős lovagkor
    Romantikus vizére ring, –
    Sok furcsa módi járta akkor:
    Acélból volt a férfi-ing…

    Viszont a drága női meznek
    Sok titkát, bájos holmikat,
    Miket ma csipkékkel hímeznek,
    Vas-öv pótolta és – lakat!

    Finom kis kor volt! – És e korban
    Élt egy kedves, nyulánk legény,
    Legnyalkább az apródi sorban,
    De jaj, beteg vala szegény!

    Azon kapták őt éjről éjre
    Az alabárdos bakterek,
    Hogy egyre a kastélyerkélyre
    Mászkál szegény kóros gyerek!

    Megtörtént néha, hogy lepottyant,
    S majd szétzúzta a meredély,
    De a fiúnak meg se kottyant,
    Megint mászott, ha jött az éj…

    Hát összeültek a tudósok
    S tűnődtek, ez hogy is lehet?
    És lévén tudományuk jó sok,
    Meg is fejték az esetet.

    S szavuk méltó e díszes dalra,
    Mert bölcsességgel tele volt:
    Azért megy az apród a falra,
    Mert vonzza őt a tele hold…

    Nos, bölcsesség zsírjában úszott
    E döntés… csak baj vala még,
    Hogy a fiú akkor is kúszott,
    Ha nem volt holdas fent az ég!

    A legfőbb bölcset ez gyötörte,
    És aludni se hagyta őt,
    S fejét, amely főtt, egyre törte,
    És amíg törte, egyre főtt…

    Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
    Amint szemét felemelé,
    Íme pont a fiúra látott:
    Mászott javában fölfelé!

    S fönt az erkély korlátja mellett
    Egy lánynak ívelt termete,
    Ő volt! A várúr szőke, molett
    Ringó csípőjű gyermeke!

    Oly teljes volt, olyan igéző,
    Sejtelmesen vonzó, kerek,
    Hogy majdnem a bölcs kerti néző
    Is kúszott már, mint a gyerek!

    S vígan dörmögte: éljen-éljen!
    Hát mégis csak hold-kórja volt!
    Mert nem fontos, hogy pont az égen
    Kerestessék – a teli hold!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevtusenko: Bűvölő

    (Illyés Gyula fordítása)

    Tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Ha lennék tőled oly távol talán,
    mintha más ország volna a hazám,
    ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
    hanyatt feküdve, mintha óceán
    habja himbálna, lágyan és puhán,
    add át magad ott is nekem csupán.

    Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj,
    nappal minden fonákjára kerül,
    imádjanak, lengjen tömjén körül,
    gondolj nappal – elméd
    mire gondolni kényszerül,
    de éjszaka rám gondolj egyedül.

    Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
    a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
    hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
    megenyhülést, ha miattam reád
    oly öröm árad, oly szomorúság,
    fájásig nyomod homlokod falát.

    A csönd zenéjével susogja a szám,
    az erővel csengem szaporán,
    a hóval, mely szűk szobád ablakán
    bedereng, s álmomban, álmom után,
    tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Valakinek

    Szép, büszke, fárasztó, kevély
    Jéghegyein a gondolatnak
    Jártunk kettesben, egyedül
    S a kacagó völgyben maradtak
    Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
    Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
    Mert lelked az enyém!

    Szép, büszke, fárasztó, kevély
    Jéghegyek alatt él az élet,
    Ott táncol, nótáz az öröm,
    Miért vagyunk mi oly kevélyek,
    Mért nem borulsz szívemre már?
    Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
    Mire vár?

    Forrás: Lélektől lélekig