https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Somlyó Zoltán – A vágy vak éccakáján

    A vágy kihűl a józan öntudatban.
    De sisteregve forr az öntudatlan,
    mely korlátlan úr mindnyájunk felett.

    Hiába szúr a kénytelen szüzesség!
    A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! –
    Ezer titkos bűn köt össze veled!

    Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit
    bujálkodó melege meg nem másít,
    csak hátán fekszik és az égre néz.

    Be jó néki, mert a földig nem ér el;
    felhőkkel játszik, lilával, fehérrel –
    az égből ömlik ajkára a méz.

    De mit csináljak vágyó két karommal?
    S a mellemmel, a meggyalázott rommal?
    mely árva sírként feléd domborul…

    Tovább viszem szomorú úti málhám:
    szerelmemet, a vágy vak éccakáján,
    mely jéglepelként szívemre borul…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Ölelés

    Én még sosem láttam a tengert.
    Nem álltam partja homokjában,
    hűs vize nem ölelt,
    hulláma nem ringatott.
    Nem láttam felette felkelni
    vagy lenyugodni a napot,
    víztükrében az éjszaka csillagait,
    vagy az ég kékjét.
    Nem csapta szélvihar arcomba
    sós vízcseppjeit,
    soha nem éreztem illatát
    és nem láttam a háborgó vízbe
    csapódó villámokat.

    De néha elképzelem,
    hogy ott vagyok és látom.
    Úgy érzem, hazaértem,
    megtaláltam otthonom.
    Érzem érintését testemen,
    ringat csillagfénytől ezüst
    hullámain és úgy ölel,
    olyan szerelmesen,
    miként most csak
    vágyaimban, kedvesem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szép Ernő: Egyszer

    Egyszer vágtató gyöngyhintóbúl
    Aranyat szórni a népnek, aki kódul.
    Mérgezett liliomok közt egy éjben
    Elveszteni az eszemet a kéjben.

    Egy váll. Óh, csókkal hajolni feléje,
    Hogy az életet, a halált megérje.
    Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom
    A két orcámon végig árkot ásson.

    A végtelen tengerbe beleúszni,
    Odaveszni, el se búcsúzni.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Hajnal Anna: Szeptember…

    Édes, édes most a nap,
    bor van benn, vagy méz?
    első csókban nyár és ősz
    kéken összenéz.
    Mámoros a levegő,
    lenge tánc a fény,
    senki sincs ki ellenáll,
    hősebb legyek én?

    S vajon hősebb aki sír?
    jobb-e aki fáj?
    melyik hűség igazabb?
    s már felel a táj –
    gesztenyéken rőt levél
    s második virág,
    zsenge bimbók és avar,
    bolond a világ?

    Te is becsapod szívem
    súlyod, bánatod?
    mind ledobtad mit a sors
    orvul rád rakott
    s úgy perdülsz most táncosan
    mint kit szél kavar,
    álljak? fussak? melyik több?
    honnan e zavar?

    Új virágzás és gyümölcs
    vegyül itt, mohó,
    kecskerágó, bodza is
    mind csupa bogyó
    s mire kóró lesz a zöld
    csipkerózsaág
    virít majd a csitkenye
    kihívó virág,

    gúnyos, piros üzenet
    mire jön a tél,
    csattogó fehér fogától
    senki sincs ki fél.
    Háry János minden fa,
    dicsekvő legény,
    messze van még tél és fagy,
    hencegjen szegény.

    Te is hősködj ma szívem,
    hidd a vágy, a nyár
    örökké tart, jó kaland,
    s mindig útra vár –
    s feledd, feledd hogy a vég
    mindig síri hó,
    ahol annyi vágy után
    megpihenni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihai Eminescu: Éjjel

    Az éj beállt, a kályha kékes lángját
    Kis pamlagomról mélán figyelem:
    S míg gondom alszik, s szempillám lezárul,
    Egy édes álom száll rám szelíden.

    Te hófehéren s édesen, mint napfény,
    Mosolyogva jössz a sötétben felém;
    Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal,
    S tekintetednek lángját érzem én.

    A puha keblek illatot lehelnek,
    Ölelgetés közt rám hajtod fejed;
    Majd félálomban liliom kezeddel
    Elsimogatod kusza fürtimet.

    Megcirógatod homlokom redőit,
    Lehunyt szememet csókkal illeted;
    S míg csókra csókot hintesz homlokomra,
    Bűvös mosoly ül ajkaid felett.

    Ó, kényeztess, míg arcomon derű van,
    S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár!
    Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa,
    S míg el nem hervad szívemben a nyár!…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hajas György – Leszel-e?

    Leszel-e titkon szeretőm,
    Ágyamban, gyűrött lepedőn?
    Ágyékod vágyja-e vágyamat,
    Leszel-e az, aki befogad?

    Leszel-e gyönyörünk rejteke,
    Csókjaim, öledbe hívod-e?
    Kebleid vágyják-e ajkamat,
    Leszel-e hát, aki befogad?

    Leszel-e szelíd-vad örömöm,
    Magomnak szép kelyhe, gyönyöröm?
    Leszel-e ajándék, áldozat,
    Leszel-e mondd, aki befogad?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző – Szerelem

    Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes
    izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.
    Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,
    s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg
    boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.

    Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,
    szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól
    lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.
    Látta az összegyűrődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok
    égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.

    Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant
    gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan
    pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –
    Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén
    biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,

    ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,
    mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –
    s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át
    gőzölgő lihegéssel utánad iramló
    rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna – Akarlak, szeretlek

    Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
    dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
    csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
    már lankad az ész, a védekező.

    Félelem? távolság? mit jelent?
    mindig több, több éhséget teremt,
    hiszen elpusztulunk így te meg én
    két árva, fuldokló, néma, szegény!

    Akarlak, szeretlek, rég elég
    titok és várás és szenvedés,
    boruljunk össze, mellre mell –
    két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

    Hasító villám szívemen át,
    feszül és tágul az egész világ,
    szűk abroncsok a sarkkörök,
    kicsap a tenger s a szent ködök
    ragyogva befödnek, vihar és láng:
    együtt világok várnak ránk!

    Együtt – vagy halál és pusztulás
    szerelem-szerelem, fényvarázs.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Intő szavak süldő macskánkhoz

    A bokrok alján szép a szerelem,
    mikor a tél tavaszról álmodik;
    jó hancúrozni zörgő levelen,
    és jó, ha két körmös kar átszorít.

    Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
    még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
    bármit izen az éj, ne higgy neki,
    maradj nyugton az ablak könyökében.

    Künn azalatt kurjongat s figuráz
    a hörcsögképű, tüskebajszú kandúr;
    fortélyos énekére jól vigyázz,
    fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.

    Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
    rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
    hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
    a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!

    Mert jaj neked, véged van, ha kimész:
    egyet-kettőt szökik és megragad
    s máris szorítja két nagykörmű kéz
    tigrisbundás, ártatlan derekad.

    És akkor hallom majd a jajgatásod,
    a rémület kéjből szakadt szavát:
    (ó, édes-véres, vad összecsapások!
    bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –)

    – Ha nem tudnád még: ez a szerelem;
    a kín a kéjből is mindig kicsap rád;
    friss-föld-szagú tavaszi éjjelen
    ezért zokognak künn a macskák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Elfognám szél-szerelmedet

    Mióta biztosan tudod
    hogy létezésed éltet engem:
    képzelt fölény duruzsoló
    biztonságát se szítja bennem
    kétségeid sóhaj-szele –
    hamuvá lett lobogó gőgöm,
    elfognám szél-szerelmedet,
    hogy örökké nálam időzzön.

    Már gyermekláncfű-bolyhait
    lefújtad mind a kétkedésnek,
    a „szeret – nem szeret” pihék
    úgy fogytak el, ahogy remélted;
    szeret – vallott a sorsvirág
    s lehet: e vallomás a veszte…
    Talán szeretlek? – megszeretsz.
    Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.

    Úgy vagyok, mint aki magát
    megadta épp a harcmezőkön,
    s várja, hogy ellensége most
    elfogja vagy szívébe lőjön,
    rejtélyességem fegyverét
    önként, feladva félredobtam,
    s hogy foglyul ejts – azt várom én
    végleges-kiszolgáltatottan.

    Forrás: Lélektől lélekig