Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;
Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem –
És az is olyan nagyon messze van!
1924. július 12.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Fehér selyem szirmú orchideában
két fekete bársony szárnyú pillangó
járja szép, szerelmes táncát,
össze-összekapaszkodva, ölelkezve.
Kereső simogatások, vágyódó tekintetek
vonzzák őket egyre jobban, mindig
közelebb, szorosan ölelve egymást,
míg a bársony szárnyak összeérnek.
A szerelem heve melegíti testük,
vágyuk már szinte kínzó fájdalomig
fokozódva fonja össze őket, szárnyaik
bársony sötét éjt borítanak köréjük.
S mikor izzó csillag-robbanásban egyesül
vágyuk, s szinte eggyé válik bársonyuk,
a fehér selyem orchidea szirmai
gyengéden szerelmük fölé csukódnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod az én vágyaim,
és a lehetséges valóság
közelebb esnek egymáshoz,
az én vágyam olyan vágy,
amiben lapul a remény,
hogy lesz egy napja az életünknek,
amikor ott vagyunk
egymással szemközt,
nem úgy, mint két idegen,
hanem, mint kik összetartoznak,
hosszú évek óta
fogják egymás kezét,
nem zavartan, mint ki szembesül,
hanem boldogan, sírva és nevetve,
mint kik régóta vágyták ezt a pillanatot,
nem is tudom, valami gyönyörűséget
szerettem volna mondani
erről az elképzelt, remélt találkozásról,
ahol talán a szerelem szóba se kerül,
de a szeretet takarná el,
és sütne a Nap, esne az eső,
végre együtt láthatnánk a szivárványt,
és neked köszönném meg,
amit másnak már,
az égieknek,
a mindenhol jelenlevőknek
olyan sokszor megköszöntem,
hogy vagy nekem,
meginnánk
azt a rég tervezett pohár bort,
fehéret,
és a szemedbe mondanám,
hogy mekkora erő van benned,
hogy határokon túl is
örömet teremtettél bennem,
és, és, és…
tudom is én, hogy mit,
de azt nagyon.
/2007. április 30.
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
ha nem holdas az éj
nem talállak meg soha
akkor ki osztja meg velem
a virágokat a talált bogyókat
és a keskeny ágyat
fejjel az ablak felé
mit használ a legszebb zászlórúd
és a hasznos kutya ha nem ugat
mit használ az útjelző a sötétben
és a hasznos kutya ha alszik
ha elkészül csizmája
zsírozásával a férfi
sűrű esőre vár hogy
a cipő vízhatlanságát
kipróbálja
de én nem várok
világítótorony nélkül éjszakára
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
(fordította: Hajnal Gábor)
Forrás: Lélektől lélekig
„Hol a hazád, mondd, madár!
s este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Oh te rétek dísze, mondd!”
„Áll egy szép fa társtalan:
ott búsulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
este nem hoz örömet.”
„Én meg téged kívánlak,
kincse-hangja a nyárnak;
nappal erdőn kószálok,
éjszaka sírdogálok.”
„Énérettem sírdogálsz?
Engem kívánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh szerelmes jóbarát!”
„Gyere hí csöpp lugasom,
zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
virág alatt megülünk.”
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen
s meglesni, új gyönyörűségben,
milyenek tested csontjai.
Mert egész tested szeretem
és mind, ami építi kint s bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.
Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.
Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kínálták a melled,
mint az ölelést a karod,
s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:
hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?
Szeretnélek kibontani
s vigyázva összerakni újra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
Esik eső,
szakad, szakad,
szeretnélek,
de nem szabad.
Te is tudod,
tudom én is,
nézzük egymást
mégis, mégis.
Törvény, szokás,
szabott szabály,
ajtó, asztal,
ház a határ.
Te is tudod,
tudom én is,
várjuk egymást
mégis, mégis.
Beborul, és
kinyíl az ég,
minden éjjel
megyek eléd.
Te is tudod,
tudom én is,
messze vagyunk
mégis, mégis.
Forrás: szeretem a verseket
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, ígéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
Forrás: Lélektől lélekig
A holdbéli csónakos:
Úszom az égen arany csónakon,
az éj homályán én uralkodom,
az eget-földet végig-láthatom,
a csillagot tengerbe buktatom.
Szállok a sötét légtenger hátán,
kuszált felhőbe feszül a csáklyám,
ezüst evezőm dalolva csobban,
úszom fekete égi habokban.
Pávaszem:
Holdbéli csónakos, örök szerelmem,
arany sajkádra vegyél föl engem!
Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,
a sötét erdőt könnyel áztattam,
eleget sírtam a földi porban,
ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
Nem él a földön, akire vágyom,
holdbéli csónakos, te légy a párom.
A holdbéli csónakos:
Fénylő csónakom szeli az éjet,
legszebb csillagom, szeretlek téged,
egyedül vagyok, vágyódom érted,
enyém leszel majd, ha tavasz éled.
Mellém ültetlek szép csónakomba,
hajad az eget aranyba vonja,
a lenti bút-bajt mind elfelejted,
fejed örökre vállamra ejted.
Forrás: A holdbéli csónakos – mesejáték
