Címke: vágy

  • Babits Mihály: Húnyt szemmel…

    Húnyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szivünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.
    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Kosztolányi Dezső: Miért?

    Ti kérditek, miért vagyok?
    Miért kelek fel újra?
    Hogy lássam, mint a kósza szél
    a lányok aranyos, finom haját
    könnyes arcukba fújja.
    Hogy várjam azt, ki eljövend,
    egy lány, vagy nem tudom ki,
    oly jó álmodni tétlenül,
    s szeles időben szürke ég alatt
    dalolva kóborolni.
    Hogy imádjam, szegény hivő,
    mi fájó s halhatatlan.
    Hogy elsirassam csendesen
    a zokogó szeptemberi esőt
    egy bús, haldokló dalban.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Kiss Kálmán – Üzenet a hegyről

    Ülök a hegyen, kezemben pohár,
    aranylón csillog boromban a nyár.
    A madárzajos csend oly ringató,
    s úgy csillámlik, mint odalent a tó.

    Itten akár én boldog is lehetnék,
    El-elmélázok, szíven üt az emlék.
    S felüvöltenék, mert nem vagy velem,
    egyetlen Drága, te vad, szertelen,
    gyönyör, gyöngédség, seb, sajgó hiány,
    dadog a szívem, annyira kíván.

    Ide idézem emlékalakod,
    hogy megöleljen, mert magam vagyok.
    Érzem a szádat, forró és puha,
    testeden most e szép táj a ruha.
    Ölébe fogad engemet e táj,
    bódulat ringat, már semmi se fáj.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Ady Endre: Sóhajtás a hajnalban

    Óh, pírban fürdő,
    szépséges világ,
    pihent testeknek
    boldog, lomha kéje,
    rejtelmes, fényes,
    ezer puha fészkű,
    gyönyörű város.

    Óh, szent hajnal-zengés:
    Élet szimfóniája,
    csodálatos Élet,
    be jó volna élni.

    Mennyi öröm zúg
    és mind a másé,
    mennyi arany cseng
    és mind a másé,
    mennyi erő küzd
    és mind a másé,
    mennyi asszony van
    és mind a másé,
    mennyi új kéj zsong
    és mind a másé,
    mennyi szándék tör
    és mind a másé,
    mennyi minden van,
    mennyi szép minden,
    mennyi szent minden
    és mind a másé.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Oscar Wilde: Hélas

    (Israel Efraim fordítása)

    Hogy minden szélnek hárfája legyen
    Lelkem, elfújjon minden szenvedély,
    Azért lett sutba dobva régi mély
    Bölcsességem s a komoly fegyelem?
    Talán újraírt tekercs életem,
    Ráfirkált egy gyermeteg ünnep-éj:
    „Fújj lusta dalt, únt furulyán zenélj!”;
    S azzal a minden-titkot szétkenem.

    Volt perc, hogy lábam csúcsra hághatott
    Volna, s egy disszonáns akkord – a lét –
    Csaknem az Isten füléig hatolt:
    Halott az az idő? Egy pici bot
    A románcnak épp hogy mézéhez ért,
    S el kell vesztenem lelkem örökét?

    Forrás: Magyarul Bábelben


    Oscar Wilde: Hélas!

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Meghemperegtem minden vágyba lent
    s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
    Ezért veszett el, ami bennem él,
    kemény hitem s tudásom is, a szent.

    Most életem elfirkált pergament,
    amelyre egy ünnepnapon sekély
    dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
    és az egésznek titka tönkrement.

    Járhattam volna egykor fénybe, szép
    ormon, dalolva téged, tiszta élet,
    hogy megbűvöljem az Isten fülét.

    Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
    csak érintettem a mesét, a mézet –
    és árva lelkem kincse semmivé lett.


    Oscar Wilde: Hélas

    (Tellér Gyula fordítása)

    Lelkem, sodorván minden érzelem
    árja, lett bármily-szél-pengette lant –
    s én ezért adtam túl tovasuhant
    bölcsességemen s jó fegyelmemen?
    Hiszem: sorsom csak átírt pergamen,
    melyre vigalmon suhanc-kéz kapart
    henye virelait és furulyadalt,
    alattuk ép a teljes rejtelem.

    Bizony, volt kor, mely napos csúcsra
    volna, a létből – mely zajjal tele –
    egy tiszta húrt zengetni Istenig.
    Hát nincs tovább? A vágy mézcseppjeit
    csak megérintette pálcám hegye,
    s most lelkem jussa vesszen el vele?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Ladányi Mihály: Szép vagy

    Tűzijátékot gyújtanék neked szerelem,
    káprázatos rakétákat,
    hogy elbűvöljelek,
    hosszú verssorokat, hogy körülöleljék tomporodat,
    és égő mondatok hálóiba
    fogjam melledet…

    De lebiggyeszted a szád, csak akkor ragyogsz föl,
    mikor tükörbe pillantasz.
    Szép vagy, mint egy húsevő növény,
    álmos és izgalmakra éhes;
    csókom ijedt állata végigmászik karodon, nyakadon,
    aztán égető nedvek emésztenek el.

    Néha boldogan mesélnék fekete napjaimról,
    a kövekről, amiket
    a feneketlen szakadékba cipelek,
    szánnivaló énekeimről,
    amiket az emberek fülébe üvöltenék,
    hogy felébredjenek,

    az őrült órák kalapácskattogásáról,
    amit egész éjszaka hallok,
    míg nézem a hold lassan menetelését
    a fal penészvirágai közt.
    Szemem leragad reggel a villamoson,
    de aztán újra rád nyílik, szerelem,
    mert te vagy az én napom, tündöklő-tomporú!

    Most
    e kocsmában várok rád,
    ahol piszkos abroszokon
    kiloccsant borcseppek vöröslenek,
    s a fejeket támasztó karok erdejében
    riadt kutyatekintetek
    csillagai közt

    a világból,
    mely a cigarettafüst ősködéből kifordul sisteregve,
    tested forró pusztái villognak csak szemembe,
    ahol, kopott csavargó,
    kiszáradt torokkal kószálok és
    háromnapos szakállal,

    s már csak fáradt, véres szemem
    néz szembe a világgal.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Ady Endre: Egy csókodért

    Elmúlt a régi, tiszta vágy,
    Amellyel egykor környezélek.
    Epesztő, forró, balga láz
    Égető lángja sorvaszt érted,
    Egy csókodért mindent od’adnék
    Egy csókodért nem kell az élet!

    Egy forró csók, egy ölelés…
    Lázas szivünk összedobogna…
    Aztán jöhet, mit bánom én,
    A kárhozottnak égő pokla!
    …Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
    Eléggé gyötrő, kínos volna!

    Forrás: MEK

  • Nadányi Zoltán: Mariann a kádban

    Mire ébredtem máma?
    Zúgatják a csapot.
    Túlságos volt a lárma,
    amit a csap csapott.

    Egyszerre kitalálom,
    a fürdőben ki van,
    és szememből az álom
    kiszáll, ez Mariann!

    Fürödni fog, rivalgó
    hangokkal hirdeti,
    közöttünk csak az ajtó,
    mulatság ez neki.

    Csak azt akarta, tudjam
    és máris belekezd.
    A csap utolsót buggyan,
    rátolja a reteszt.

    És jönnek hangok, újak.
    Lepedőlobbanás,
    hogy attól is vaduljak,
    utána csobbanás.

    Most lép a kád vizébe,
    tudatja ezt velem,
    hogy ő, a szépek szépe,
    már tiszta meztelen.

    És nem merül be rögtön,
    kicsit még elidőz,
    még hagyja, hömpölyögjön
    térde körül a gőz.

    Jó így a kádban állni,
    szemközt a nagytükör,
    nem tud a képtől válni,
    mely benne tündököl.

    Azért van csend. Csak egy-két
    neszecske hangzik el:
    meg-megsimítja testét.
    Most meg felém figyel.

    Kíváncsi szörnyű módon,
    Ébren vagyok-e hát
    és hallja, forgolódom,
    lobbantom a gyufát.

    Csobban a víz is mingyárt,
    ez volt a felelet.
    Ajtón keresztül így vált
    velem titkos jelet.

    Most már folytatja bátran,
    keverint, kavarint,
    sétára kel a kádban,
    csapokon csavarint,

    szájában édes ízzel,
    ez tán a szerelem,
    így játszik ő a vízzel,
    a vízzel és velem.

    Csak azután merül be,
    a vízben új zavar,
    előre, hátra dűlve,
    egész vihart kavar.

    a kád is belekondúl,
    aztán egyszerre csend
    és semmi hang azontúl,
    csak a csap csöppje cseng.

    A csend meséli szépen:
    most csendbe heverész,
    kagyló a tó vizében,
    milyen szép és merész!

    Heverész, meg se moccan,
    csak fel meg letekint,
    az ajtót nézi hosszan,
    meg a vizet megint

    és tudja, hogy az ajtó
    csupa szem, csupa fül,
    és nem riad meg attól,
    hogy nincsen egyedül.

    Új hangok, egyre szebbek,
    most a vízből kikel.
    a visszacsurgó cseppek,
    azok zenélik el.

    Most meg a szappan futkos,
    tartóba dobja, kopp,
    aztán tenyere futkos,
    hol a bal, hol a jobb,

    nyomában édes, titkos,
    szemérmes sugdosás,
    a két szép karja sugdos,
    milyen csodás, csodás,

    az egész teste sugdos,
    csupa halk titkokat,
    minden tájéka titkos
    hangokkal hívogat

    és mind másféleképpen
    és én nem is tudom,
    melyik is sugdos éppen,
    melyik rózsás idom.

    És néha egyik-másik
    halkan fel is kacag,
    szembekötősdit játszik
    velem, azon kacag

    és sóhajok fakadnak
    és hallga, mint a csók,
    oly hangok is akadnak,
    csicsergők, cuppanók.

    Jaj, ezt már megsokallom,
    befogom fülemet,
    de úgy is hallom, hallom,
    oly hangos üzenet:

    most a zuhany záporzik!
    egész testét veri!
    az egész teste porzik!
    halmai, völgyei!

    az egész teste végig
    felzendül odaát
    és zengi fel az égig,
    diadalmas dalát!

    Forrás: MEK

  • Kassák Lajos: Ártatlanság bűne

    Drága szűz
    hamu hull fejedre
    ártatlanságodért
    vezekelsz
    tudod jól
    érdemtelen
    a föld
    melyben
    sem a gyom
    sem a virág
    nem üti fel fejét.

    Csak éjszaka
    ne lenne soha
    gondolod
    ó a gonosz alakzatok
    az égen
    buja illataikkal
    a kertek
    a tengerhez hasonló
    felgyülemlő vizek
    partjaikon
    mezítelenül
    sétálnak
    a gyalázatos férfiak.

    Könnyeim megerednek
    ha látnom kell őket
    izmos karjaik
    mintha összeszorítanák
    szívemet.

    Látnom kell
    szőrös mellüket
    kemény combjukat
    rettenetesen mohó
    szemüket
    az ártatlanság
    s a bűn összekevert
    mérgétől szenvedek.

    Szűz Anya
    minden asszonyok
    nővére
    zárd be
    szívem kamráit
    szögezd le
    szemem
    remegő pilláit
    hogy ne mardosson
    ártatlanságom bűne.

    Hozzád
    hasonló legyek
    ki bűn
    és kín
    nélkül szülte meg
    ártatlansága virágát.

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: Arcanum