Címke: vágy

  • Hajnal Anna: Tegnap anyám előtt dicsértelek

    Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
    Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
    Hogy néma nevetésed mily varázs,
    Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
    Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
    Ha a szürke, tompa napból már elég,
    S az alkony minden tündérit ígér,
    Mi emberszívbe, s éjszakába fér.

    Leírtam homlokod, melyet a gond
    – sötét – uszályával bevont,
    mely alól örökké borult szemek
    mint messze felhőkből tekintenek,
    elérhetetlen, bármily közel,
    a lélek lelket, jaj mikor ölel?
    És elfordultam, ne lássa anyám,
    Hogy könny pereg szememből könny után.

    Elmondtam, milyen magas termeted,
    lábujjra állva vállig érhetek,
    s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
    hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
    hogy mindig új vagy, idegen és más,
    elporzó hullám, örök változás?
    nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
    ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
    az ölelés vagy, élő és örök,
    az első mozgás, amelyből a körök
    indulnak s visszatérnek szüntelen,
    lelkünk egymásban sohasem pihen?

    És felriadtam –, régen hallgatok,
    Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
    S zavartan mondtam: anyám, a kezét
    Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
    – és hirtelen elállt lélegzetem,
    kezed éreztem hűlő szívemen,
    és elfutottam, hadd legyek magam,
    egyedül tiéd és zavartalan…

    …most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
    szivárványosak mind a nappalok,
    hársillatúak mind az éjszakák,
    s téged virágzanak künn a fák,
    ezüstpárában, álmodó hegyek,
    tündéri folyók feléd lejtenek,
    melyek fölé az ámult ifjú hold
    aranyló arca szomjasan hajolt,
    s úgy csókolja a vizeket a fény,
    ahogy emlékeimben téged én.

  • Gyurkovics Tibor: Lány-szerelem

    Nagyon meggondolandó
    kivel fekszel egy ágyba,
    milyen az ottelója,
    milyen a muskotálya,
    milyen legyen a padló,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    a jersey blúzt, a szoknyát,
    a bugyit, kombinét —
    nagyon meggondolandó,
    milyen legyen a szája,
    a mosolya, a bokája,
    a pihéje, a bája,
    milyen legyen az utca,
    ami hozzá vezet,
    milyen legyen a város,
    a kert, a kerület,

    lesz-e szemében őrült
    lángolás, amitől
    fölgyullad a világ is,
    ha a lány nekidől.

    Nagyon meggondolandó,
    mert aztán ott a lány
    magában a szobában
    meztelenül csak áll,
    szedegeti a cuccát,
    gyönyörű rongyait,
    meztelen köldökével
    világokat vakít,

    kapkodja visszavenni
    a szoknyát, a tüdőt,
    szapora lélegzését —
    milyen volt azelőtt?

    Nagyon meggondolandó,
    kit hogy lehet szeretni,
    milyen legyen az arca,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    milyen az íze szája,
    emléke, muskotálya,
    a poharában a bólé,
    az üvegében a sörlé,
    az asztalán a sercli —
    mert van, ahonnan többé
    már nem lehet magunkat
    sohasem visszavenni.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Utánzások – Erdős Renée: Sappho

    Te vagy a párom. Te forró, te szép.
    Hallgasson el most a langyos beszéd,
    csak takarjon el az ébenhajad.
    A tested kell csak! Te kellesz magad!

    Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
    Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
    Tied a vágyam, titkos ölelésem,
    de hej, sokáig te se kellesz nékem!

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Immortel

    Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
    Némán heverve hallgatom szünetlen,
    Hogy az eső kopog az őszi csendben
    S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

    Ha majd a hold halvány mosolya réved
    Kísértetes estéken egy keresztre,
    Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
    Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

    Ne arra, aki nem tudott e földön
    Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
    Kinek a léte rabság, sírja börtön,
    De arra, aki száll büszkén az égi
    Szivárvány hídján boldogan dalolva
    S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Pillangó kisasszony

    Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
    A szeme mandula és ajka csók,
    Csak Keleten teremnek ily virágok,
    Ily különösek és ily bódítók.
    Ott ül piros és sárgás kimonóban
    Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
    A kertben halk szél a cseresznyefákat
    Hintázza lágyan s száll az este már.

    Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
    Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
    Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
    Fusijáma a sárga tengeren.
    S a sárga vizek lassú, mély zenéje
    Ringat valahol egy fehér hajót,
    Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
    Hol nem teremnek gyilkos viharok!

    A kapitány egy édes nőre gondol,
    Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
    Ó arany szabadosság, kikapós kor,
    Keleti mámor, az időd lejár!
    S amint a távol, puha, kék ködébe
    Mélázva, lágyan átolvad Japán,
    Feledve már nagy mandulaszemével
    A kimonós, a bús és néma lány.

    Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
    Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
    Csodavirágok, miket nem terem
    Távol Nyugat, a fáradt és borús.
    Csodavirágok és nagy madarak,
    Melyek beteg virágok ajkain
    Szedik a mézet, édes aranyat,
    Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

    Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
    Piros és zöldes lampion alatt
    Virrasztanak kis, halvány szenvedői
    A távol vágynak: árva madarak!
    Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
    Szomorú vázák szép Napkeleten.
    Taifun süvölt a sárga tengerágyon
    S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ovid levele Júliához

    Tomiban ősz van. Barbárok a népek
    És idegenek némely csillagok.
    A borostyánom zöldje dérbe téved
    És örömektől oly özvegy vagyok.
    Júlia, szeretnélek látni téged
    És Rómát, ahol tavaszég ragyog.
    Tomiban ősz van és a lelkemben tél,
    Júliám, Rómám, ó be messze estél!

    Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár
    És ki a költő és miről dalol?
    Ki hordja most Ovidius babérját,
    Kacér Fortuna most kihez hajol?
    Tomiban ősz van. Hervad a babérág,
    Ó boldog az, ki él titokba jól.
    Rómában minden fürdik szent tavaszban,
    Tomiban ősz van és én itt maradtam.

    Szépek-e most is Rómában a szépek,
    Az élet most is oly édes, vidám?
    Melyik poétát tanít verselésre
    S szeretkezésre az én Júliám?
    Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet:
    Szeretni s veszni szerelem hiján!
    Tomiban ősz van és nincs szerelem.
    Több tavaszom már nem is lesz nekem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Dal

    Ha violáink hervadoznak,
    Ha tavaszaink fagyot hoznak,
    Ha nyaraink perzselve égnek,
    Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
    Ha dalainknak szárnya bágyad,
    Ha látjuk már a síri ágyat,
    Vígaszt későn mi adhat nékünk?
    – Rózsák, amiket el nem értünk.

    Forrás: MEK

  • Majtényi Erik: Virágének

    Megyek utánad,
    jössz utánam,
    csupasz a vállad,
    csupasz a vállam,
    s akar a bőrre
    tapadó inget,
    cipeljük pőre
    kétségeinket,
    meg azt a terhes,
    meg azt az áldott,
    azt a keserves
    bizonyosságot.

    Szándék szándékot
    félve kerülget,
    karjatárt árnyék
    lopva feszül meg,
    szólsz botladozva,
    szólok dadogva,
    s legyűrnek félszeg,
    didergő félszek.

    Szempillád néha
    nyugtalan rebben,
    mint lüktetés a
    kötözött sebben,
    s szavunk a semmi
    rácsához koccan
    kétemeletnyi
    hűvös magosban.

    Valami lomha
    időtlenség
    süketen kongja
    ideges csendjét,
    és ebből a csendből,
    ösztönünk börtön-
    odvából feltör,
    feltör dübörgőn
    az a parázsló,
    magát veszejtő,
    meg nem bocsátó,
    el nem eresztő,
    eszelős, fojtott
    kényszerűség,
    vérünkbe oltott
    védtelen hűség,
    az a sikoltó,
    láncokat oldó,
    borzongó óhaj,
    sunyi, kegyetlen,
    emberi szóval
    nevezhetetlen,
    amitől félsz, és
    amitől félek,
    amiért élsz, és
    amiért élek.

  • Szőcs Kálmán: Te is tudod

    Esik eső,
    Szakad, szakad,
    Szeretnélek,
    De nem szabad.

    Te is tudod,
    Tudom én is,
    Nézzük egymást
    Mégis, mégis.

    Törvény, szokás,
    Szabott szabály,
    Ajtó, asztal,
    Ház a határ.

    Te is tudod,
    Tudom én is,
    Várjuk egymást
    Mégis, mégis.

    Beborul, és
    Kinyíl az ég,
    Minden éjjel
    Megyek eléd.

    Te is tudod,
    Tudom én is,
    Messze vagyunk
    Mégis, mégis.

    🎵 Hallgasd meg a megzenésített változatot

  • Babits Mihály: Recitativ

    Ó, mért nem lettem én muzsikus?
    A szerelemnek e tengerén
    elúszni – nem mint barna madár
    fehér egen; vagy azúr vizen
    mely tollát kívül nedvezi csak
    s zsírjáról minden gyöngy lepörög,
    hanem (keserves lelkem ürömcseppjével)
    átitatva puhán,
    átjárva egészen, szíva és
    foszlódva lassan, omladozón,
    eltűnve – nem befulva, hanem
    beléolvadva!…

    Ó, ti kemény
    magvak, ti lelkem magvai, szók!
    Művészetemnek nincs sava hát,
    mely felolvasszon annyira csak,
    hogy a gondolat salakja szent
    italomnak színét és ízét
    el ne busítsa? Szók, keserű
    őstengerekből üllepedett
    szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti,
    felejtett könnyek alja, ti gondolat
    kegyetlen izgatói – ha szótalan
    tudnám zenémnek önteni gyógyvizét,
    tán elringatna – de balzsamomul
    szók emlékittas mérgeit oldozám,
    s fürdőmnek annyi éles a kavicsa,
    hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
    homokkal, hogy szemem csupa vér.
    Ó, szótlan, tiszta, homloktalan
    zene! mért nem lettem én zenész?!

    Ha festő volnék, tengeri tájt,
    hegyekre mászó fák sorait,
    hajófüst árnyát, barna csíkot
    az áttetsző kék tinta vizen,
    s fehér sirályt a vízre, fehér
    felhőt az égre, sötét romot
    hegyem csúcsára, víg barikat
    az oldalára játszani festenék.
    Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!

    Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
    ahány szó benne: várrom, Itália,
    hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
    s más kedves élet rémei, háborúk,
    emlékek, álmok, izgalom, új halál
    minden szótagban, új sebek, új kínok,
    s nem élhetendő életek eleje:
    nem a holt színek élete, nyugalom,
    tárgyak nyugalma, víg barik irigyelt
    tudatlansága, állati szent öröm,
    sem a virágok illatos élete,
    sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
    vak boldogsága: rejtekes istenek
    életlen élte, nagy zene, szent
    halál, vak fények, szótalan olvadás. –
    Ó, mért nem lettem én muzsikus?!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei