https://verskucko.com

Címke: veszteség

  • Weöres Sándor: A kutya

    Ismersz-e, mondd?
    A bundám barna volt,
    fehér sáv volt a homlokomon,
    mint a lámpás a pejlovakén
    és mint az égen a Hold.
    Mozgott a fülem,
    amikor rászállt a légy.
    Mozgott az orrom,
    amikor szaglásztam a légy után.
    Emlékszel?
    Te még síró-baba voltál.
    Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
    elkergettem a kotlóst,
    hogyha feléd közelített.
    Később
    a hátamon is lovagoltál.
    Egyszer le is estél.
    Engem raktak meg a rémületben.
    A kezedből ettem.
    Kicsi kezed volt, halványpiros
    és néha sáros, néha homokos.
    Egészben nyeltem le a falatot,
    nagy-nagy, falánk kutya voltam.
    Ismersz-e?
    Egyszer… világos este volt…
    telihold…
    vonítottam az égre, a Holdra.
    Árnyékom hosszan úszott utánam…
    mint mikor ló pusztult a háznál
    és elcipeltem a belet.
    Hallottam a hangodat akkor,
    elővágtattam a kazlak közül,
    táncoltam melletted, ugattam.
    Emlékszel?
    Aztán, éjjel
    a kertek közt csavarogtam.
    Doronggal hátba vágtak akkor.
    Elgörbült a gerincem,
    a bundám mocskos lett és fakó.
    Beteg kutya lettem.
    Agyonlövettek.
    Akkor, vacsoránál
    csak lassan járt a szájakhoz a villa.
    A kisasztalnál ültél te külön.
    Kip-kop…: s lábaiddal
    harangoztál nekem,
    kipi-kop.
    Emlékszel?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: A kutya

    Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
    s fakó gyékényen, suta
    szalmakunyhóban hét piros
    kölyköt fiadzott a kutya.

    Nyelvével fésülgette őket,
    ki nem ment volna percre sem;
    ott mókázott, s meleg hasából
    habos tej csurrant édesen.

    S hogy leragadt a nap szeme,
    s elcsitult a baromfihad:
    jött a gazda, zsákba kötötte
    mind a hét kis kutyafiat.

    Nyomába loholt a kutya –
    elmaradoztak a hegyek…
    A páncéltalan víztükör
    fázón, sokáig remegett.

    Amint gyötörten hazaért,
    nyaldosva izzadt oldalát:
    egyik kölykének nézte a
    holdat, mit ringattak a fák.

    A szikrázó űrbe meredt,
    szimmantott és nyítt és nyögött,
    de a vékony hold is lecsúszott,
    eltűnt egy kék halom mögött.

    S mint akinek kenyér helyett
    kötődő kéz követ hajít:
    hullatni kezdte lassan a hóba
    szeme arany csillagait…

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • H. Gábor Erzsébet: Az utolsó rétes

    Káposztát reszelt, rétesbe valót,
    a torzsáért álltam oda,
    s nem akartam érteni a szót –
    azt mondta: fáj a feje, a foga,
    de hiába mondta, s zavart volna el,
    nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
    Váratlan kaptam egy pofont,
    én hisztiztem ordítva –
    s még egyet rám csapott.
    S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
    a lisztet kiborítva
    löktem rajta egy nagyot.
    A reszelő megvágta –
    láttam, egyik ujja véres,
    nem sejtettem akkor, hogy
    ez lesz az utolsó rétes.
    Csak szótlanul húzta, gyúrta,
    míg szanaszét szakadt darabokra,
    s míg ép nem lett újra.
    A padkára ültem szipogva.
    Nagyapám odajött, s titokba`
    adott egy csókot. – Gyere!
    A kezemet húzta, de még
    nem tudta, hogy mondja el.
    Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
    zokogtunk mindketten ott kinn,
    a göcsörtös szilvafa alatt.
    S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
    Nagyanyám kijött, észrevett,
    s egyszeriben olyan árva volt!
    Tudta, hogy nagyot vétkezett,
    magához húzott, átkarolt,
    s megcirógatott lisztes, vén keze…
    Az volt az utolsó rétese.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: A távozó

    Hogy visszanézett, nem volt arca már.
    Hogy visszanézett.
    Akikben itt lakott, a maszkok,
    földdé mosódtak zöldek és a kékek,
    szétkent kupacban arcok, homlokok,
    hogy utoljára visszanézett.
    S amikor hátat fordított,
    két szárnya
    röntgennel átvilágított
    tüdőszárny, olyan ezüst –
    és szét-szétnyílott – centiméteres
    kis repülési szándék – s összezárult
    kilélegezve.
    És láttam én,
    láttam akkor, hogy az enyém,
    nem másé, sajna, az enyém,
    két vállam közül távozott,
    akár az átvilágított,
    s a maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – A kezdete volt csak…

    De hát mért nem voltál elég, ha így
    szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
    mit értünk egymásnak: bűntudatom
    sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
    a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
    s közösségünk így maradt zaklatott,
    ideiglenes: kegyetlen kapocs
    zárta gyönyörét és tiltásait.
    Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
    nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
    a legnagyobb jó voltál életemben
    és most mégis a kevésért siratlak:
    minden kincs a kezdete volt csak annak,
    mit bűneim benned eltékozoltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Szabó Lőrinc – A kezdete volt csak…

    De hát mért nem voltál elég, ha így
    szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
    mit értünk egymásnak: bűntudatom
    sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
    a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
    s közösségünk így maradt zaklatott,
    ideiglenes: kegyetlen kapocs
    zárta gyönyörét és tiltásait.
    Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
    nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
    a legnagyobb jó voltál életemben
    és most mégis a kevésért siratlak:
    minden kincs a kezdete volt csak annak,
    mit bűneim benned eltékozoltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Szabó Lőrinc, szerelem, bűntudat, veszteség, szakítás, önvád, líra

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Reményik Sándor: ILLÉS

    Ez a villám nyoma,
    E szénné égett, bús-fekete rom.
    Az ember önmagának követelte,
    Az Isten azt felelte: „Nem adom.

    Ez itt próféta-fa.
    Nem fogja látni a letarolt erdőt,
    Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt,
    Magamhoz ragadom.”

    Az ember önmagának követelte,
    Az Isten azt felelte: nem adom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Mi szép még

    Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
    Ez az őrült zene agyamban zakatol,
    Formál, széttép, majd összerak.
    Elvesztettél, én megtaláltalak.
    Iszonyú űr tátong az évek helyén,
    Becsapott élet, szélén szakadék,
    Omladó kövek talpaid alatt,
    Zuhansz… miért nem óvtalak?

    Emlékezni most édes keserű…
    Nekem múlt fest színesre napokat,
    Hajnal voltál, éj és gondolat,
    Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
    Tűz voltam, láng, perzselő,
    Nappalodban fény, éltető erő,
    Barlangból kitörő zuhatag,
    Haltál és születtél gyönyörök alatt.
    Keserű mostanra már a méz,
    Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
    A szív százszor is meghasad
    Az ördögnek adtad el magad.
    A bűn járja át minden percedet
    Örömödben a lélekhúr néma lett,
    Üvöltve menekülnél önmagad elől,
    Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
    „Mi szép még?” Te választ nem vársz már.
    A pokol forrongó bugyra vár…

    Menj, csak menj, a kezed elengedem.
    A zene halkul, vadul kalapál szívem.
    Háborgó szégyent űzök el magamtól,
    Romokban életünk és én hagyom…
    Ülök némán, meghalt a gondolat.
    Mi szép még? – kérdezem akarva, akarattalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Thomas Stearns Eliot: A könnyező lány szobrához

    Csak állj a lépcső legfelső kövére –
    hajolj a kert urnáira –
    hajadat fesse a napkelte vére –
    öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel –
    vágd földhöz, és szikrázzon a
    szemed szökevény szerelemmel:
    hajadat fesse a napkelte vére.

    Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
    bár ilyen könnyen hagyott volna el,
    ilyem emberi-tisztán,
    mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
    ha többé nem emel föl.

    Hiszen találnék
    kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
    valami mindkettőnknek jó megoldást,
    hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.

    És elfordult a lány, de őszi szélben
    képzeletemet tűnt napokba rántja,
    napokba s tűnt pillanatokba:
    haja vállára hull, kezében liliom van,
    s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
    Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
    Ma is megráz az emlékezet álma
    zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.

    (Csillag Tibor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    T

  • Ellen Niit – Ha ismerlek gyerekkoromban

    Ha ismerlek gyerekkoromban,
    biztosan neked ajándékozom
    sárga kis hólapátomat,
    piros homoklapátomat,
    s a csillagokkal telefestett
    kék vödrömet,
    minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
    a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
    a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
    és a leghosszabb csúszdát,
    amit csak ismerek.

    A hordókat csorgó ereszek alján,
    feketén csillogó vizükkel,
    feketén csilladozó, mély vizükkel,
    a víz alatt lakó meséket is,
    a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
    (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
    s arról a furcsa sajdulásról,
    amely lehajló tarkómat súrolta,
    mint egy madár,
    vagy lélek,
    vagy golyó.

    És azt hiszem,
    a sárga mackót,
    a szegény, kopott orrú sárga mackót,
    minden titkával együtt –
    neked ajándékoztam volna azt is,
    utána sírdogáltam volna,
    magam sem értve:
    a veszteségtől-e, vagy örömömben.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johann Wolfgang Goethe – Megbékülés

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
    sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
    Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
    A legszebb is hiába volt a részed!
    Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
    az érzékekből hogy illan a dús lét!

    De zene zendül, angyalszárnyalással,
    hangját millió hangba szövi bennünk,
    hogy az embert áthassa mély varázzsal,
    s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
    szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
    hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

    És könnyül a szív, és hamar belátja,
    hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
    a túlgazdag ajándékot a hála
    vele szeretné önként viszonozni.
    Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
    a zene s a szerelem iker üdve!

    Forrás: Lélektől lélekig