https://verskucko.com

Címke: veszteség

  • Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk, hogy a kék iringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Lángok között

    Ma veled szerettem volna lenni
    Egy napot, egy éjszakát.
    Remegve-rejtve beszélgetni át,
    Csendben a szemedbe nézve.
    Megfogni két kezed,
    Átölelni és füledbe súgni:
    Még… még kicsit maradj velem…

    Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
    „Farkasokkal táncolni” délben
    S csodálni a teli Holdat éjjel.

    Ma veled szerettem volna lenni…
    Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
    Szárnyaink szélesre tárva
    Repülni fel… felhőkön át a magasba,
    S zuhanva, testünk összeforrva
    Merítkezne elfutó habokba…

    Ma veled szerettem volna lenni,
    A melledre hajtani fejem,
    Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
    Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
    Mint banánra a héj forrni köréd
    S utad vigyázni, melyen célba érsz.

    Ma veled szerettem volna lenni,
    S nélküled magamban – veled vagyok.
    A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot…
    Óh, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
    Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
    Lelkemben fényre vak félelem vibrál,
    Öncsalásom csillaga lehull,
    Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
    Szemeim könny borítja s szívemben veled
    A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Viszockij / Hobo – Nem tért vissza a csatából

    Miért nem marad mindig ugyanúgy minden,
    a kék ég se legyen soha másból,
    víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.
    Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.

    Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
    az álmatlan és dühös vitákból,
    csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.
    Csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.

    Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
    de mégis részeg volt a muzsikától,
    napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.
    Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.

    Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
    úgy szakadt ki a kérés a számból,
    neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.
    Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot, testvér!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.

    Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
    elesett őrangyalaink megvédnek,
    az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.
    Az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.

    Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
    megosztoztunk időn és dohányon,
    de ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.
    De ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Robert Graves – Elvesztett szerelem

    Bánattól élesült szeme,
    egy rezzenést felfog vele:
    hogy nő, telik levél, fűszál,
    átlát tömör kovakő-falon,
    látja a lelket – fuvalom –,
    amint a hűlt torkon kiszáll.

    Még meg se szólalsz, hallja már
    hegy-völgyön túlról a hangodat.
    Fülébe ér, amint bogár
    lárvája rezzen a föld alatt;
    hallja a földöntúli neszt,
    mikor a fűszál inni kezd;
    moly-állkapocs hogyan reszel
    a gyapjuban; s mikor cipel
    a hangya, ina hogy szakad
    becsületből vitt súly alatt
    (felnyög és vékonyan zihál),
    hogy zizzen pók lábán a szál,
    hogy motyog-sóhajt lárva, báb,
    hogy moccan halkan a szárny, a csáp.

    Tekintetét élezte kín,
    jár-kél a föld ösvényein,
    – isten, csavargó, furcsa árny –
    vesztett szerelme hűlt nyomán.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

    A haldoklókkal csókolóztam,
    az elmenőkkel cimboráltam,
    izzadt hajuk simítva hosszan
    ágyukhoz álltam.

    Marasztaló ígéket
    súgtam fülükbe, mint az élet,
    de hívta őket a nagy út,
    és én kötöttem nékik a halálban
    batyut.

    A távozók
    elvitték a lelkem darabjait,
    csak én maradtam itt,
    és most a hit
    porukkal egy lett, mint avitt
    ruhájuk, és széthulltak ama szók
    és szájukon is megrohadt, amit
    adtam nekik, a csók.

    Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
    Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
    ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
    mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
    elásta, és most a határtalan,
    mély földbe van,
    s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

    Barátaim,
    halványodik énnékem itt a szín,
    hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
    gyakran mosolygok, többször hallgatok.
    De érzem egyre, vár rám sok erős,
    jó ismerős,
    hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
    Ezért oly csöndes bennem már a lélek
    s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
    nem félek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Choli Daróczi József – Fáj

    Férfiként: halálraítélt.
    Megfogni neszeit az éjszakának.
    Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
    Arcom csontján a rés,
    hiányod miatt tátong.
    Szememet feléd fordítom,
    lepergett húsgombóc kikelt
    szirmokat nyomnak,
    mert legtudomabb,
    legtöbb már tudom,
    hogy múltamba belevesztél.
    Befagy a szám,
    megpüffedt ajkaim között
    holdarcod ívét hordom,
    magamba beépítetek.
    Sírgödör szélébe kapaszkodó
    fű hajad selyem fáj.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott

    Mert ha a szerelem elhagyott,
    kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom;

    mert ha a szerelem elhagyott,
    csak loholsz az utcán szorongva,
    elbűvöl s nyomban megaláz
    minden parázna szoknya;

    és nyelved száraz kőporban forog,
    ha elalszol, kifoszt az álom,
    ébren lábaid fércen rángatod;
    parázson jársz, parázson…

    És tarkódig felperzselődsz;
    tagjaid hamuként leomlanak,
    mozdulataidról az otthonosságról
    arany páncélja leolvad.

    Vad fogaid élesen összeverődnek,
    tekinteted röpte kileng, és
    míg kívül a forróság emészt,
    belülről ráz a didergés…

    Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
    azt elviselheted még,
    de jaj, ha veszni hagyod a magad
    érette való szerelmet!

    Mert minden idegen lesz neked akkor,
    s kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom.

    Futnál – menedékül a megkövült közöny
    nyirkos barlangjai várnak:
    takaródzhatsz melegedni magadba,
    mint bundájába az állat. –

    Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
    nem ereszted az elveszítettet;
    körömmel ezért behegedt sebeid
    újra csak újra kikezded.

    S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
    ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
    míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
    végül szívébe szalad.

    Forrás: MEK

  • Gyurkovics Tibor: Lány-szerelem

    Nagyon meggondolandó
    kivel fekszel egy ágyba,
    milyen az ottelója,
    milyen a muskotálya,
    milyen legyen a padló,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    a jersey blúzt, a szoknyát,
    a bugyit, kombinét —
    nagyon meggondolandó,
    milyen legyen a szája,
    a mosolya, a bokája,
    a pihéje, a bája,
    milyen legyen az utca,
    ami hozzá vezet,
    milyen legyen a város,
    a kert, a kerület,

    lesz-e szemében őrült
    lángolás, amitől
    fölgyullad a világ is,
    ha a lány nekidől.

    Nagyon meggondolandó,
    mert aztán ott a lány
    magában a szobában
    meztelenül csak áll,
    szedegeti a cuccát,
    gyönyörű rongyait,
    meztelen köldökével
    világokat vakít,

    kapkodja visszavenni
    a szoknyát, a tüdőt,
    szapora lélegzését —
    milyen volt azelőtt?

    Nagyon meggondolandó,
    kit hogy lehet szeretni,
    milyen legyen az arca,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    milyen az íze szája,
    emléke, muskotálya,
    a poharában a bólé,
    az üvegében a sörlé,
    az asztalán a sercli —
    mert van, ahonnan többé
    már nem lehet magunkat
    sohasem visszavenni.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Annára gondolok

    A csillagokra gondolok
    És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
    A boldog, néma csillagokra,
    Melyek lenéznek mosolyogva
    Reám a babonás, bús téli égrül.

    A csillagokra gondolok,
    Melyeknek lángja régesrég kiégett,
    Csupán fényük ragyog
    S Annára gondolok,
    Ki rám ujjongva nézett
    S egy csillagos ősz éjén elhagyott.

    A csillagokra gondolok,
    Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
    Annára gondolok
    S a könnyem úgy ragyog,
    Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

    Forrás: MEK

  • Somlyó Zoltán: Ma reggel…

    Ma reggel korán ébredtem fel
    s kikergettem az arcodat szememből.
    Aztán az utcán végigvándoroltam
    s szemem újra kívánta arcodat.

    A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
    megláttam benne, milyen rút vagyok.
    Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
    amelyben mindég megszépültem én.

    Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
    S egy nap nem néztél rám, Anizia!
    Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
    Most sétapálcám nem verné szívem…

    Forrás: magyar-versek.hu