https://verskucko.com

Címke: Zelk Zoltán

  • Zelk Zoltán – Nem volt jogom

    Nem volt jogom
    válladra raknom életem,
    hogy te viseld el az elviselhetetlent –
    hogyan viseljem el?
    Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek,
    és bűntudatom az is, hogy szeretsz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Hatvannégy év

    Pirosat pislog vagy zöldet mutat
    az indóház előtt a szemafor? –
    hová dülöng velem ez a vonat,
    átcsattog még a viaduktokon?
    Havat hirdet a decemberi ég,
    kibámulva holnap az ablakon,
    meglátom-e árnyam szaladni még
    az idei havon

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Tizennégy sor

    Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
    másfélezer magányos éjszakámon,
    hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
    hogy árvaságom ablakát beverted,
    hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
    hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
    hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
    nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
    hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
    napkeltét lesik a didergő éjek,
    hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
    mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
    s kiver a boldogság, mint a verejték –
    oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán: Figyelmeztetlek

    Figyelmeztetlek;
    mint a téli reggel,
    egemen annyi csak
    – ha fölkél is – a nap,
    amennyi sugarat
    tőled ha kap.

    S: vigyázzad lépteid,
    ha mellettem, velem,
    a percek ónosesője zizeg,
    megfagy a köveken.

    És: kapaszkodni nincs
    se fal, se ág…

    Én be nem csaplak,
    a közhely szavát mondom,
    ha érteni csak az segít.
    Tél van. Korán esteledik.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Eltűnt parton

    Itt volt a Balaton. Túlnan
    Badacsony derengett.
    Kék és zöld és fény és pára.
    Kereslek, kereslek.

    Égbolt is volt, fák is voltak,
    vihar is sistergett,
    felhők, lombok kavarogtak.
    Kereslek, kereslek.

    A vonatfütty szerpentinje
    ágakon tekergett,
    füstben úszó kertek, házak.
    Kereslek, kereslek.

    Szólt a dzsessz, a vadlibákkal
    trombiták pereltek:
    „Jaj, az ősz!”
    „Nem! örök nyár van!”
    Kereslek, kereslek.

    Mi se hittünk a madárnak,
    ősi őszi jelnek –
    sivatagban, égő porban
    kereslek, kereslek!

    Add a kezed, kis halottam,
    eltűnt parton állunk,
    légy türelmes, eljön értünk
    igazabb halálunk.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében

    Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
    Rigó… Gyermekkor… és Avar…
    mint talp alatt kavicsok, sírnak
    rossz rímei! S hány képzavar!

    Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
    börtönben is verset habar,
    ott is papírt, ceruzát pusztít,
    bár pulzusa százat hadar,

    s forognak szívében oly kések,
    hogy fejbúbtól talpig nyilall –
    de rögeszméje a költészet:
    vajon kigyógyul-é, ha majd

    földübörög ama utolsó,
    éveit árverező dobszó:
    koporsóján a hant, a hant?

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Szabó Lőrinc

    Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
    nem beszélhetek többé már veled…
    Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
    csontos, nagy arc: csupán emlékezet,

    csak emlék leszel számomra te is már,
    mint emlék három éve Nagy Lajos,
    kivel zokogni hányszor összebújtál,
    miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?

    Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
    gyászszó kondul, száll ének fellege –
    de a te sírodhoz úgy illene,

    ha csak egy percre is visszalebegne
    zöld szárnyain a nyár s fölzengene
    gyémántköszörűn a Tücsökzene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Nem tudsz te meghalni

    Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
    nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
    düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
    évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.

    Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
    a megváltók sorsa kikelni a sírból.
    Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
    holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
    fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.

    S kínálnád még százszor magad a halálnak,
    lenne pusztulásod országos ezerszer,
    akkor sem bocsátna el az élő világ.

    Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
    Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
    Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
    fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
    értetlen, vak szavak sivár hamujától.

    Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
    várnak éji szobák, a Költészet gondja.
    Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
    ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.

    Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
    te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
    ahogyan éveid azt megkövetelik,
    ötven tél derével hetyke bajuszodon.

    Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
    kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
    hűségbe öltözve vágnak az időnek –
    hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
    változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Aranyinda

    Énekeltünk, kóstolgatva
    valamennyi szót,
    és úgy, hogy az égő borral
    torkunkon lefolyt:
    „a szívemet a szerelem
    körülfogta volt…”

    Úgy daloltuk, minden cseppje
    a szívünkre folyt,
    hogyha szólt, hát a szívünkre
    cseppent, csak ott szólt:
    „a szívemet a szerelem
    körülfogta volt…”

    Ezt fújtuk csak, hogyha mást is,
    ha más nóta szólt,
    abban is csak, mint csalitban,
    hogyha madár szólt:
    „a szívemet a szerelem
    körülfogta volt…”

    Szekér az idő sarában,
    zörgött, zakatolt:
    alkonyatból éjszakába,
    hajnalba hajolt –
    tiszta az ég, csupa csillag,
    mégsincs rajta Hold!

    Reggel aztán ki látta meg?
    Talán Irén szólt,
    ujjával az égre karcolt:
    ott röpül a Hold! –
    Megismertem: az én szívem,
    az én szívem volt!

    Ringott a táj, és fölötte,
    mint sirály, a Hold.
    Azért égett oly pirossal,
    mert a szívem volt:
    s a szerelem, a szerelem
    körülfogta volt…

    Forrás: DIA – PIM