Mint víz színén a fölcsapó halak,
verdesve szállnának a hold alatt,
de ejti őket már a pillanat,
s a megbontott víz dühvel összecsap –
s a légen csöppnyi karcolás marad:
így villannak föl olykor a szavak,
csak röptük látod, s már lehullanak.
Nyomukban zúgva fodroz a harag,
majd elsimul. És állasz egymagad –
s ami titok volt, az titok marad.
Forrás: DIA – PIM
Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:
olyan az alkonyati táj,
ahogy ráfonódik a fákra
csipkézve, lassan a homály.
Mint ákombákom az irkában,
a házak úgy dülöngenek,
úgy billen a madarak szárnya
s a tintaszínű fellegek.
És kéz a kézben, mint a rajzon
a kedves bámész figurák:
megyünk, míg fölöttünk az alkony
kibontja barnuló haját.
Megyünk, de úgy csak, mint a szellő,
és köröttünk az emberek
arc és hang nélkül, mint a lengő,
a szélben lengő levelek.
Egy kecske jő most vélünk szembe,
mögötte bottal kisleány…
a földön járnak vagy füzetbe? –
Hold ég a kislány varkocsán.
Ott ring a Hold, s fölszáll az égre,
s a sötétedő színeken
látom, ahogy felcsillan fénye
s véle a félszeg szerelem.
Forrás: DIA – PIM
Kedvesem voltál: minek tagadnád?
Ki tele korsóját nyújtotta
a szomjazónak s frissen szakajtott
hamvas gyümölccsel vidította
az éhest, nincs mért szégyenkezzen.
Nézz csak szemembe, milyen alázat:
eléd állok, te ezüsthangú,
köszönöm, hogy lehettem társad.
Hálát mormog a koldus szája,
s remeg kezében nyűtt sipkája.
S elmegy. Magával viszi orcád,
koldus, ki ilyen alamizsnát
kapott – a szíve miért fájna?
S már úgy gondol rád vissza, Kedves,
miként egy gyermekkori tájra.
Forrás: DIA – PIM
Jövevény, egy pillanatra állj meg! Anyád
sírjánál imádkozni voltál, vagy virágos
ággal zarándokoltál kedvesed emlékinél?
Ifjú vagy talán, világ zajától menekvő,
dúlt szívvel bolyongsz sírhalmom s csöndes
társaim halmai között? Állj meg, jövevény,
egy pillanatra, állj meg s olvasd e sorokat:
Egy férfi van eltemetve itt, szív táplálja e földet,
rothadó szájban sistereg a szó, s ölelő
karok keresnek társat, hasztalan. Ha fuvalat
éri arcodat: ő kiált felétek, ő csapkod rémült
kezekkel, ő hánytorog
soha nem nyugvó szerelme, kísértő emlékei
s zöld borostyán-bilincsei között.
Forrás: DIA – PIM
Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.
Idegen a táj,
továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál’,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem,
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? –
megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod,
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak, és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
Forrás: Szívzuhogás
Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.
Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.
Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?
Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál
a bátyjára, Novemberre.
