Ma fölriadtam éjszaka,
s nem tudtam elaludni,
egyszerre elkapott a vágy:
csak futni, messze futni,
hiszen mindkettő messze van,
aki szívemnek drága,
jaj futni, futni messzire
fiam, lányom nyomába.
És elfogott a rémület:
hiába rázom rácsom,
én itt vagyok, ők messzire,
mindkettő más határon,
nem érhetem el őket én,
oly végtelen a tenger,
és Párizs egyre távolabb,
s egyre törpébb az ember.
Fiam a föld másik felén,
nem lehet oda szállnom,
nagy út az még a napnak is
átkelni fél világon.
Mikor minékünk alkonyul,
ott virrad már a hajnal,
azért, hogy nem találkozom
álmomban a fiammal.
Átkelni a nagy tengeren
a lelkem is elfárad,
– talán sohasem látom őt! –
jajdul bennem a bánat,
– lehet, hogy addig meghalok,
mire szabad lesz menni…
ó szörnyű, hosszú éjszaka,
mikor fogsz reggeledni!?
Álmatlanul gyötrődöm itt,
s a fényes holdat nézem…
Talán lányom ablakán
is így bámul be éppen,
most alszik ő és álmodik,
vagy talán ő is ébren?
Beszélj róla, Te messzi hold,
szabad utas az égen!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
