Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
Magyar szabadságért bátran harcolának.
Százszor is rohantak a hősi halálba,
Kard nem fogta testük, golyó nem találta.
Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
Magyar módra védték a szent szabadságot.
Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
Még a muszkának is szíve összeszorult.
Kardot ketté törték a magyar vitézek.
Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.
Dicső halállal kik meg nem halhatának,
Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
A hősök kezére bilincset mint rakják!
Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
Azért dob pergése, emberek sírása:
Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.
Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
S nem szólhat sírjukon a halotti ének.
Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
Azért engedi meg, hogy tegye próbára
A népet, kit szeret: válik-e javára?
Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.
Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!
