Fifike fölriadt – mivel két cuppanó
csókkal mondtál nekem jó reggelt: – és a jó
madárka fölfütyült; – de csőre visszabénult
szárnya alá, s dala megint álomba némúlt.
Ekkor visszaadtam drága csókjaidat,
cserébe csókolván egy százszorost, vigat,
egy mindenütt-jelen-valót, talpadtól enyhén
sötétlő hajadig, mindenhol megpihenvén,
hol árnyas hely kinált… Kacagtál módfelett…
S ekkor térded közé benyomva térdemet
föléd csuklottam, oly mohón, mint hirtelen had
ha támad, – és te is mohó voltál, de nem vad,
mert nedves szemeid köszönték a gyönyört. –
És ekkor lám, Fifi egyszerre úgy kitört,
a drága kis madár! most már egészen ébren,
újjongva, mint barát barátja örömén,
és diadalmamat köszöntve énekében,
trillázva kis szive az ég felé s felém!
S úgy ugrált, szilajon, mint egy szilaj fiucska,
ki utcák vig során egy győztest éljenez.
– S a hajnal függönyös ablakunk fénybehuzta,
büszkén, hogy kéjeink boldog tanúja lesz.
