Csúf, Boucher-arcú lány. Puder
nem érte bolondul csapongó
haját; s annyira kicsapongó,
hogy megrontja, akit ölel.
És mégis ő jutott nekem,
e csókdult hajba belevesztem,
lobogó vizesése testem
kigyujtja minden végeken.
De még enyémebb, mély varázs,
ölének élő, dús növénye;
óh szent kapu göndör sövénye,
arany gyapjú, arany parázs!
Ki az, ki mindezt zöngené,
ha nem én: hű kántora, papja,
bolond gazdája, béna rabja,
ki érte lettem ördögé?
Ki zengené zenés, finom
bőrén a fehérrózsa színét,
fehér tejszínét, rózsaszínét,
mely alkonyég és liliom?
Szép combok és kemény kebel,
óh hát, has, óh ágyékok! ünnep
kutató szemnek és kezemnek,
óh száj, és más is, ünnepelj!
Szerelmem, jőjj ágyad felé!
Ott van-e még a párna, vad láz
ringatója, a puha matrác,
s a függöny? – Óh ágyad felé!
