Heltai Jenő: Dalok


3

És fölnéztünk a csillagokba együtt,
Hogy annyi sok van, szinte elfeledtük.
S míg kis kezed kezemben nyugodott,
Megolvastunk vagy három csillagot.
Mikor a harmadik csillaghoz értünk,
Véletlenül érintkezett a térdünk.
Lábamra simult egy picinyke láb,
S az este már nem olvastunk tovább.


4

Foga nyomán kiserkedt a
Vér az ajkamon,
Emlékszik a csókjainkra,
Ugye, asszonyom?
Együtt ültünk kis szobámnak
Ócska pamlagán,
Nyári ruha, könnyű szalma-
Kalap volt magán.

Lakkcipőcske volt a lábán,
Kesztyű a kezén,
Azt a cipőt, azt a kesztyűt
Most is őrzöm én.
Egyetlenegy ablakomon
Besütött a hold,
Még a kutyaugatás is
Hangulatos volt.


5

Én Istenem, ugyan hová lett
A régi, jókedvű gyerek?
Ebben a mélabús fiúban
Magamra alig ismerek.
Elüldögélek órahosszat
És közben ásítok nagyot,
A jó barátok azt beszélik,
Hogy szerfölött bolond vagyok.

Barátaim, ilyen az élet,
Aki tapasztalt, tudja már…
A poétából kritikus lesz,
A kis szamárból nagy szamár.


9

Majd ha egyszer évek múlva
Nem leszünk már, te meg én,
Irodalomtörténet lesz,
Melyet szőttünk, a regény.

Életrajzom kik megírják,
Fölemlítik nevedet,
Megírják, hogy te miattad
Szívem mennyit szenvedett.

Ami bánat, keserűség
Dalaimban fölzokog,
Mindazért a szemrehányást
Elviselni te fogod.

Érző-szívű felsőbb lányok,
Ella, Bella vagy Helén,
Búsan fogják mondogatni:
„Lettem vón az ő helyén!”

„Sokkal jobban bántam volna
A költővel, annyi szent!”
És mi csöndes nevetéssel
Összenézünk odalent.


10

Asszonyom, oly szép a világ most,
Oly kék a nyári égbolt,
Függesszük föl a csókolózást…
Elég volt!

Pihenjen el lázas szerelmünk,
E furcsa lelki cake-walk,
Az örök érzelem-csatából
Elég volt.

Ön engem ún, ön engem úntat,
Nincs már az, ami rég volt,
Férjét is únom, ő is engem…
Elég volt!

Hogy őt megcsaltuk, ez morális,
Ez érthető, ez szép volt,
De hogy ön engem… no de kérem!
Elég volt!