A szája duzzadó cseresznye,
A keble két kis aranyalma…
(Mert végtelen Allah hatalma!)
A haja szőke, puha szőnyeg,
Lágy takaró a pihenőnek,
Amilyet únott, lusta kézzel
A hárem álmos asszonyai szőnek.
Az arca, mint a fölkelő Hold
Szelíd ezüstje,
A bőre illatosabb, mint a tömjén
Buja füstje,
És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
(Mert végtelen Allah hatalma,
És jósága kifogyhatatlan.)
Karcsú cédrus-ág a karja…
(Mert végtelen Allah hatalma,
És minden úgy van, ahogy ő akarja!)
Karcsú cédrus-ág tövében
Kusza, kicsi fészek,
Selyem-moha.
Ha odanézek,
A szemem részeg,
Költők, tudósok és vitézek
Szebbet nem láttak még soha.
Két kis, kerek cipó a térde,
Egy tenyerembe beleférne,
Helyesen mondja Abu Nuasz:
„Meghalok érte!”
Mint a hatalmas sivatag homokja,
Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
E sivatagban vándorolni
S nem térni többé soha vissza,
Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
(Mert végtelen Allah hatalma,
És az övé minden igazság.)
És a csípője rózsaszín barackfa
Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
A bölcsek bölcse,
De már kezével lágyan simogatja
Abu Nuasz, a dalok atyja,
Míg Abu Manzur, a koldus arab,
Él a senki jogával,
És villogó, éles, fehér fogával
Jókedvűen beleharap…
