Egy hír jelent meg a lapokban,
Mely lantomon bús dalt fakaszt,
Mert nálam senki, senki jobban
Nem tudja méltányolni azt.
Arról beszél a hír, a röpke,
Hogy nagy a kétségbeesés
A felsőbb, intéző körökbe,
Mert a lovastiszt oly kevés.
Oh, sok dolog van a világon,
Amibül sok van, szörnyü sok,
Teszem: tavasszal rügy az ágon
És fönn az égen csillagok.
És fönn az égen sok a felhő
S a földön lenn a szenvedés,
A Váci-utcán sok a delnő…
Csak a lovastiszt oly kevés.
És sok a bú egy kurta dalban,
Sok a színész s az eszkimó,
Protekció a hivatalban,
Kalabriászban ultimó.
Sok a kegyetlen drámaíró,
Az uzsorás, az árverés,
És sok a váltó, sok a zsíró…
Csak a lovastiszt oly kevés!
Viszont még annyi sok dolog van,
Miből kevés van, ah, nagyon!
Kevés – megvallhatom titokban –
Egyáltalában a vagyon.
Kevés az én családi kincsem,
A fóka és elismerés,
De semmi, semmi, semmi nincsen,
Mint a lovastiszt oly kevés!
Igen kevés! S e nagy csapáson
Hamar segítni kell ezért,
Az ember egy huszárt se lásson,
Csak bakatisztet vagy tüzért?
Az mind megél a gázsijábul,
Mit gondosan szivébe vés,
De mi lesz az esztétikábul,
Ha a lovastiszt oly kevés?
Mi a lovastiszt? Ő közérdek,
A katonák közt – úri kaszt,
Központja minden kard-afférnek,
Legtöbb leányt s pezsgőt fogyaszt.
S amíg tünődtem eme témán,
Ah, elfogott a kétkedés:
Nem volna bölcsebb, tűrni némán,
Hogy a lovastiszt oly kevés?
Forr a világ, lázong a muszka,
Sztrájkol a belga, minden ég,
Csak összmonarkiánk alussza
A legszebb álmait ma még.
Néha felébred s konstatálja,
Hogy kora még az ébredés,
S hogy nincs e földnek más hibája,
Csak a lovastiszt, az kevés.
- április hó 20.
