(Magányos…)
Kivertem a reményt szívemből,
amint kivernek egy kutyát,
Isten veled szerelmi mámor,
Isten veled szép ifjúság!
Magányos ember lett belőlem,
kissé mogorva, de nyugodt,
gyűlölni többé nem fogok már,
de már szeretni sem tudok…
És ideált többé nem ismer,
bálványokért nem ég szívem,
amit az emberek hazudnak:
meghallgatom, de nem hiszem.
Olyan vagyok, mint a nagyétkű,
ki “átaleszi” a napot,
s az asztaltól csak akkor kel föl,
ha pukkadásig jól lakott.
Megkaptam én is az ebédet,
pompás, remek volt, isteni!
Üres kedéllyel, telt gyomorral
dőljünk le most – emészteni…
