(Heltai Jenő fordítása)
A kő előtt, utas, pihenj meg egy kicsit.
E fölirás alatt irója nyugszik itt.
A sír szélén megállt s megírta búcsuversét,
Hogy földi hamvait e vers alá temessék.
A siratót, amely dus könnyeket fakaszt,
Ő maga mondta el, nem bizta másra azt.
De mégse várd, utas, hogy most közölje véled
Erényeit, nevét, hogy élt, miből mivé lett,
Ki volt ő és ki nem, hogyan, miért, mikor,
És véle mit veszit, amelyben élt, a kor,
Sem azt, földünk mi bús, mert mennybe szállt a lelke
És azt a nyájas Ég magához úgy ölelte,
Mint szép, új csillagot, mely büszke lánggal ég.
Nevetséges beszéd! Hazugság, zagyvalék.
Megrögzött bűnös ő, siralmas kis poéta,
Kalandok, átkozott szerelmek martaléka.
A hiuság, a vágy hitvány játékszere,
Nem bölcseség, tudás, jámborság ékszere.
Miért faragtad őt ilyennek, Istenem?
Vétkezni jól tudott, de megjavulni nem.
Utas, most menj tovább, de mondd el halk imád:
Magáért mond imát, ki érte mond imát.
