Az enyim, a tied. mennyi
lármát szüle, miolta
a mienk nevezet elűle – írta Vitéz,
mert még csak nem is sejthette,
hogy a folyamat visszája
még lármásabb viszályt szül majd.
Sándor pirosló arcokról és
piros zászlókról papolt lelkesen –
ezért aztán Szibériába száműzte őt
a hálás utókor.
Sohse hull le a vörös csillag – fújta
a Szilágyságból szalajtott hírlapíró,
nyilvánvaló, hogy vörösboros káprázatában.
Attila olyasmit dünnyögött, hogy
a költőnek, ha van élte még egy,
az mindenképpen a proletár utókoré.
Meg is lakól érte: még a nevét viselő
utcatáblát is veszély fenyegeti.
A Nagy Elődök tehát
csacskaságokat locsogtak összevissza.
Miért van mégis,
hogy én még mindig
az ő csacskaságaikat rebegem fohászként?
Nyilván rosszul felfogott
kollegialitásról van szó.
Mondhatni a mundér becsületét
védem.
Ám a semminél
még a betyárbecsület is több
ebben a becsületprédáló ínségben.
