Jaj, kedvesem, be megszaladtál!
Esteledik, s magamra hagysz.
Várlak, eztán örökre nagylány –
eligazítod sorsomat?
Nehéz nekem így egyedül,
évszakok össze-vissza ráznak.
Az alkonyat rámfeketül,
és megkeserít az alázat.
Hány esztendő, míg ideérsz?
Hiába gyúrtam hógolyókat?
Hiába lestem a vetést?
Palántáknak fecsegtem rólad.
Neveltem cirbolyafenyőt:
ha érkezel, alája állok.
Azóta emeletje nőtt,
s felserdültek rég a platánok.
Még most is ott vagy? Istenem,
három megye takar előlem.
Arcodat még megismerem?
Azóta két-arasznyit nőttem.
A hangod néha erre száll,
elsuhog bozontos esőkkel –
hallgatom, ködszürke madár,
vakítózöld, vizes mezőben.
