Solymos Ida: Félóra az újkori Paradicsomban

Rovarka se repüljön át.
Ablakomra madár se szálljon,
még cinke se. A kerti ágyon
dőlt négyszöget és karikát
rajzolgasson a délután.

Ne zötyögjön fejemnél óra.
Ne kopogjon rozoga bútor.
El én, elköszönök a bútól,
magamat fogva vallatóra,
s átmenetileg épp nem élek.

Az óra mostantól megálljon,
ahogy megállt az estebéden,
mikor elsült az agg kezében
a vadászpuskás s hosszú álom
szakadt a házra és urára.

Testálhatják jussomat másra.
Javak nélkül így-úgy leélem,
cirkusz nélkül, nem is kevélyen,
leélem, ami van még hátra,
igazammal elbíbelődve.

Csak félóráig akarok most
egyedül lenni a világon,
s hogy ez még hatalmamban álljon,
aztán jöhet osztálytárs, orvos,
egymással majdcsak elvesződünk.

Testetlen gondolat: ez egyszer
úgy élek, hogy nem úszik árnyam
cafatos foltokkal utánam,
a levegővel elkeverten
egy keskeny mondat lesz a szárnyam.

Füst voltam én, ajtókon függöny,
selymét nem orsózták a párkák,
véletlen kegy rendelte függnöm,
takarnom korszerűtlen zárkát –
mögötte nem lakott kívánság.

Növekedett emlékezet,
nyűgeimtől tágulni nem hagy!
Gödrén, lépcsőjén átvezet,
mormol egy fekete siralmat
és kutyáival megugat hát.

Apám szeme villan, ha nézlek,
műlába koppan, mikor érted
zarándoklok a villamoshoz.
Szemközt velem jó lesz latolnod,
mennyit rongált rajtam az érdek.

Csak félórára öltözöm be
a kategorikus közönybe.
Mikor besomfordál a részvét,
elfordulok — megkapja részét!
Bevigyorog, mint kerti törpe…

Betelepedtem asztalodhoz.
Levesedből kanálnyit kértem —
mellemen ha virított érdem,
hasonlóan a kafferokhoz,
bámultalak, civilt, fehérben.

Újképű angyalok sürögtek,
ámbrát hoztak pörös felüknek,
mikor a szél is csak magának
dödögve himbálta az ágat,
s az Ördögárok bűze fortyant,
és kerítésünkig föláradt.

Legtisztább lesz, ami mezítlen,
legélőbb, amit kőbe véstek.
Szabad a szó, ha megtöretlen
furakszik szívéig a létnek,
szabad, akit példának szántak,
szóra, cselekvésre ítéltek.

1967