Ha elhagynálak, szerencsétlen lennék,
holott régóta nincs hozzád közöm.
Nem boldogít a tervezett öröm.
Már nem hiszem éveink hiedelmét.
A jóság kárhozottja vágytam lenni,
ahány nagy példa – agyamban ragadt:
leszel magas, s én, az alacsonyabb,
ki kultuszod templomát megteremti.
Régi század véletlen-ittfelejtett
bolondja én, egy ábrándbéli kertet
köréd öleltem süketen, vakon.
Templomot, kertet a jég tönkreverhet,
ha csak visszhangtalan szívemnek és eszemnek
kongását hallom minden hajnalon.
*
Elhigyjem-e, hogy magad elcsukod
előlem végleg, mint cukrot az úrnő
cseléd elől…? Szemléljem a csukott
kamrát?! A képzet falaimon túlnő.
Szólítva is, szólítatlan – hallgatsz.
Tudom, bazaltból raktad sáncaid.
Csak szótlanság ad akkora hatalmat,
mely bátrat is szorongani tanít.
Kitartott ujjad nem feledhetem.
Néztem soká, míg hátam is behorpadt.
Vagy ott se volt? Tán csak a sáncperem
fölött a hold egy vékony-árnyú gallyat
kitüntetett…? Felzörgetem a várost,
ha jelt adhat rá egy szívdobbanásod.
*
Elalszol majd, és nem érzi fejed:
deszka van-e alatta, lenge párna.
Nem gondolsz utak, arcok ritmusára,
celebránsok sem említik neved,
nem ismerik. Bennem tovább rezeg,
aki lehetnél. Homlokodnak árnya
velem szalad egy étoszibb világba.
Őrizlek én, ahogy testvért lehet.
Szobád nem fog arcodról vallani.
De vall a véső, ha nem szolgai!
S élőt, szoborral, lesz, ki összetéveszt.
Őrölhetnek a város malmai,
ha nem lesz mód szemedbe mondani:
csak én vagyok, ki önmagaddal mérlek.
1963
