Te nem szeretsz. Nem is tudom,
hogy szerettél-e valaha.
Arcod, mint kihalt utakon
a bezárt házak ablaka.
Én meg csak úgy, ahogy már szoktam,
felmondlak, mint fájdalmait
a test, mely gyürkőzik a sokkal,
s a görcs szétvágja szavait.
Esetleg szeretsz még, ahogy
emlékezők az alkonyat
félcsöndjét, ha a völgy vacog,
s fölötte elzúg egy vonat.
Szerettél? Mindegy. Istenem,
a férfi sokfelé keres
arcot, kezet, amely felel,
s oltalmazásra érdemes.
Most hallgatsz, akkor is, ha tán
magadról hangosan beszélsz,
ahogy a bankett abroszán
hallgat kezed, e hosszú kéz.
Vendéglői zene nyafog,
jelre, hangsúlyra figyelek:
nyitnak-e résnyi ablakot
a benned alvó istenek.
1965
