Utcádat köveztem követlek,
vágyódásommal megkövezlek,
vágyódásomért megkövetlek.
Szemem kinyílt: csudavirág,
csudavilágú kertre lát.
Kezed vén kőfaragók álma,
vállad a hármas oltár szárnya,
én, kőfaragó unakája.
Alagútjaimban követlek,
sok pillanatra eltemetlek.
Teleülsz, mint koldus a lépcsőt,
s hozod a megváltást, a végsőt.
Pásztorolsz, mint barmát a pásztor,
nem ismételhetlek, csak százszor.
Vigyázol, mint vermét a gazda,
gabonáját, melybe takarta.
Egyenesen fekszel az ágyon:
halálom és föltámadásom.
