Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
ad maga mellett,
a tűzként izzó naplementében.
Várj.
Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
léted porlepte köntösét, a tested
hagyd most magára, el.
Pihenj meg itt.
Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
arra könnyből fátyolt teremt.
Cserébe a tenger megannyi szikrát,
apró csillagot, gyémántot ad.
A Nap színekkel, izzó vörössel,
sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
A pillanat nem múlik, az idő
megáll.
A természet emlékül adja neked
legszebbik arcát.
A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
Menj hát tovább.
Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
utadra kísérjen el.
Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
