„Mondd, merre vezet az út
álmatlan éjjeleken,
merre s hova jut, ki
bársonyba temetkezett,
szólj, lesz-e még remény”
(királyfi)
**
Igen,
van remény, bár halotti lepel az éj,
sötétkék bársonyba temetett,
reménytelenségre ítélve,
hisszük, hogy eljön még, amire várunk,
s többé nem lesz reménytelenségre ítélve magányunk.
**
Igen,
kell a csókod számolatlanul,
rebbenő pilláim alól szerelmesen nézlek,
kellenek a füledbe suttogott édes emlékek.
**
Igen,
kell a hársillatú nyáresték villámcikázása,
kell a bódító parfüm csábítása,
kell az érett piros almák savanykás íze,
kell a csipkébe horgolt százévek elfeledett
Szindbád-szerű álomképe,
kell a még megannyi hízelgő szavak vágya,
kell a hullámzó keblek lágyan ívelt varázsa,
kell a harmatmosta talpak csendes osonása,
kell a csillagos nyárestéken fénybe hulló
éji lepkék násza,
kell a halk zenére ringó szerelem tánca,
kell a bársony bőrön lecsúszó selyem hűs simítása,
kell a kezeidnek ölemen kalandozó érintése,
kell a víz, hogy forróságtól áthevült testem hűtse,
kell a szellő, hogy hajunkba kapjon,
kell a szerelem, hogy álommá váljon.
**
Igen,
nyári éjen szitáló langy eső… kell,
gyűrt lepedő hideg érintése… kell,
gyertyaláng halk sercegése… kell,
lángjának titokzatos fénye… kell,
pohár bor fanyar íze szánkon… kell,
csókokban érezve, mézzel édesítve… kell.
**
Igen,
kellesz nekem, ezerszer is kellesz,
mindened kell – a tested és a lelked,
hát erre vezet az út álmatlan éjen:
hozzám vezet.
Szeretlek, érezd!
Forrás: Lélektől lélekig
