Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

Mulassatok, a hinta indul,
    nézzétek e színes pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
    de jöjjetek, ajkam mosolyg.

Ti vagytok az úr, én a szolga,
    bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
    eget-kívánó ösztönöm.

Fejemből a vér zúgva csordul,
    de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
    az égető, nagy bánatot.

Előre hajtok, körbe-körbe,
    a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
    imádkozom, káromkodom.

Pusztán csak a parancsra várok,
    ti vagytok, és – nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
    nekem nincs semmim e tekén!

Engem ragad vadul zilálva
    a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
    kapaszkodom meg bágyatag.

S ekkor nem is tudom, hogy élek,
    csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
    és célt nekem szótok jelöl.

A vad röhejben elfelejtem,
    hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
    nem nyúl díjért mohó kezem.

De néha, hogy a lárma halkabb,
    megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
    csak a komédiás nem mulat.

Forrás: Lélektől lélekig