Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint,
sáros a városom, nyálasan rám csettint.
Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak,
locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag.
Mogorván morogva csüggeteg szavakat
ugrálok keresztül undok kis tavakat.
Most egy nagy pocsolya… úgy állok ott gyáván,
ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván.
Lábam nem kímélem, ingyen van az izma,
ellenben drága volt nekem ez a csizma.
Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom!
Ugrásnál esendő testemet rád bízom!
Így futok neki, és magasba lendülök:
csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!
Forrás: Szeretem a verseket
