Ne csapj le rám, fejsze, ne sodorj magaddal szél,
egyedül állok itt, akár az elátkozott,
s tudom, panaszaimat sem hallja meg senki,
miket tagjaim remegései kísérnek.
Valaha erdő állhatott itt és körülvettek
testvéreim, hozzám hasonló valamennyi,
örömük és bánatuk olyan, mint az enyém,
összedugtuk fejünket, s száz erős karjukkal
megsimogattak, miközben bársony rügy fakadt,
és illatos virág nyílott rajtuk nevetve.
Miért ily haragot tartó felettem az ég,
gyökereim miért tengnek a málló homokban?
Lám, egyik évszak elvonul a másik után,
és megvénülök majd anélkül, hogy egyszer is
vőlegény, vagy szép menyasszony lehettem volna.
Milyen lehet a világ e holt partokon túl?
Olykor benézek a ringó folyó tükrébe,
s látom, nem kellhetek én már többé senkinek,
csak állok itt az éhes, zümmögő legyek között,
s kegyetlen viharok tépik sárgult fürtjeim.
Forrás: Lélektől lélekig
