Ó, sugarak, ti pompázó dús színek,
fonódó, enyhe, halk melódiák
s virágok harmatán lángoló rubinok,
jertek: bágyadtak és fájnak most a szívek
s hódolva hajlonganak felétek a fák;
süket, vak árnyékba sápadnak a kínok.
Fény és türkiz éter – ó, lángoló világ! –
siessetek! Még álmodó csírákat ringat az ómagtár,
s ibolyát ígérnek a messzi, néma dombok;
szent mámorokban remeg a régi tőke,
mert örök vágya most is: tűzereje nektár.
S ó, lássátok: a föld haja bódult száz csudákba bomlott.
Tűz, fény és levegő, ó, most titeket dalollak!
Siessetek! Az aklok fáradt csendje új ütemre lüktet,
mint tüzes, nagy piros szív, mit különös, szent vágy hevít.
Ó, sugarak! A szín, a fény s a tónusok lángolón egybefolynak,
s a Tavasz tűzecsettel babrál a palettán,
hogy a fáradt földre kenje drága smaragd színeit.
Vésztő, 1931 – Magyar Falu, 1931. május 3.
Forrás: Lélektől lélekig
