A város egyhangú zajában,
zsibongó zűrzavar felett,
pusztába, éjbe, hófúvásba,
kiszikkadt lélekkel megyek.
Értelmem szálát elszakítva,
mindent felejtek: mit s miért…
Körül hó, vágány, házkulissza,
előttem lángok és sötét.
Mi volna, ha megbabonázva,
kit elhagyott az értelem,
hazatalálnék megalázva, –
te megbocsátanál nekem?
Te, aki távol-messze látod
utam vezérlő fároszát,
hóviharom mind megbocsátod,
lázálmom éj-poézisát?
Vagy jobbat tudsz: meg sem bocsátva,
megkongatod harangjaim,
ne vesszenek az éjszakába
hazámtól messze útjaim?
Fordította: Baka István
Forrás: Lélektől lélekig
