A betűk, szavak fölött hangok rezegnek
Szövétnekük titkos dallam…
Belőle születnek, belőle élnek,
És végezetül belehalnak…
Lassan kibontja haját a nappal,
Merengek rólad áhítattal.
Ölelem a csendet, mintha te volnál,
Térdelek eléd mátkám, Fényoltár.
Simítom homlokod: Ébredj! Ébredj!
Nézd, itt a reggel, s én veled fénylek!
Fények fészkéből, keleti meséből,
Hajnal gerincén lapulva,
Éber áhítattal osonok hozzád a Nappal,
Ébredés mámorát csenni,
Sóhajod fényén pihenni titokban,
csendben, hogy szívünk összeérjen,
hogy szívünk összecsengjen…
Egyetlen pillanat! Ennyi az egész!
A többi? Tűz hátán, égve
Csillagnak szökik az égbe.
Látod? Ilyen a hamis isten!
Elragad azért, hogy elveszítsen.
Az égbe repít, csillagos mezőkre,
Hogy flegmán visszadobhasson a Földre…
Maradj inkább velem!
Szeress, szeretve! És végezetül
Feszülj a keresztre! Ott a helyünk!
Karjaink tárva felfeszülni a szivárványra!
Szívébe fulladt utolsó álma,
Testét bezárta rideg faláda.
Fények hátán játszik
Fenn az angyalokkal,
Hiába is sírom vissza
Könnyező dalommal
Nem válaszol, nem jön,
Csak nagy égi szárnya
Suhogtat le áldást
az árva világra.
Ég és Föld között, pórázon feszítve,
Bensőnk majd szétszakad,
Felhősülnek, és hullanak ránk szavak,
Hogy békét, nyugalmat nyerjünk,
De nem hagyja azt sóvár testünk, lelkünk.
Mindkettő mást akar: a másikat.
Közös út, csak alázattal születne,
s erre nem képes a beste lélek és test,
pedig a végén mindig győz az ég,
s a felhők mögött mindig ott a Nap,
s a szavak csak hullanak, hullanak,
kilépnek álmaink mögül, a bensőnk
végletekig feszül, szakad, a helyén üres
cserép marad, hiába ragyog ott fönn a Nap,
simogat a remény, hullanak alá a szavak,
s születik újabb költemény: derül-busong,
majd fagyos közönybe dermed,
hogy oldódjon ismét,
és serkentsen szerelmet.
Lelkét csábítja az égi tető,
Testét elnyeli a temető…
Mi lesz utána? Senki sem tudja, csak a
Nap marad, s hullanak a szavak…
Van, aki érzi, van, aki érti..
Az egyik éli, amíg más féli…
És ami voltunk, maroknyi por marad,
Fölötte kő, amire írják, ki is volt ő?
És mennyit élt, meddig haldoklott,
Mennyit remélt?
Micsoda rabság!
Fényed a lánca!
Cellája a szíved tornáca!
Rácsain lelked harmata csillan!
Raboskodnék itt holtomiglan!
Forrás: Lélektől lélekig
