Befeküdni egy ágyba?!
Kitapogatni a benne lévő sötétből
a ragyogó női arcot,
elájulni a lehetetlen pusztulások szélén
a komor fekete szakáll,
a száj melankóliától gyógyíthatatlan sebével,
a szépség anyagtalan túlfűtöttségével
– s csak a szavakhoz értve –
visszazuhanni ugyanabba a magányba,
s nem a nőhöz, ki befogad és eltaszít
(– drasztikus kék szemek, puha vállak,
a lotyó valóság
lényegi vonatkozása az abszurditáshoz –)
őhozzá, kiben
oly szelíd és átérhetetlen a lét íve,
minden emberiben zeng s minden esendőben,
tulajdon idejét menthetetlenül elfecsérelve
az öröklét delejes távolságaira.
Mint férfiak szerelmetlen éjszakája után
sarokba dobott ezüst nyakkendője,
kanyarog utána a Tisza;
menni Szeged utcáin
szorosan a fal mellett,
a fekete ruha, fekete kalap, fekete ernyő
polgári ízlésével eltakarva
a lobogó gondolatokat, lobogó kétségbeesését,
köszönni, vagy már nem köszönni az ismerősöknek
– egy két lábon járó elmúlás a mások múlásának –
míg száll a hold roncsolt ragyogása a láthatónál alább.
Köd és némaság.
A költészet a fák ágairól sugárzik,
lepattogzik a házak józan falán,
csontig mar, elhanyagolttá tesz, elviselhetetlen,
s egy mosolynál is néha kevesebb;
csapszékbe sodor, s egy szoba felé
ahol könyvet lehet még kézbe venni.
Forrás: Lélektől lélekig
