https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Áprily Lajos – Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

    Tudom, hogy hull a nap,
    örömök szállanak,
    kedves fők hullanak,
    sírdombok mállanak.
    Egy-egy kéz, drága kéz,
    mindegyre elereszt,
    mindennap vereség,
    mindennap új kereszt.
    Szem mögött, szó mögött
    gondárnyék feketül.
    És mégis: ne remegj –
    nem maradsz egyedül.

    Ködödben csillag ég,
    gondodból fény terem:
    vers-lelkek lengenek
    nyomodban ezeren.
    Zászlós és halk csapat,
    elszánt és bús-szelíd
    vers-lelkek, viharos
    vad korban tetteid.

    S szűkülő kör mögött,
    halkuló ház körül,
    mélyülő bú felett
    hűség áll őrödül.
    Jó lelkek, annyian,
    árvák és elesők,
    szépséget szomjazók,
    kútfődet keresők.
    Szédülni nem szabad,
    zuhannod nem lehet:
    szirten is rózsaág
    vigyázza lelkedet.
    Tudom, hogy két kezem
    nem part és nem erő:
    maholnap aszu ág,
    szélvert és remegő.
    Mentésre ingatag,
    tartásnak nem elég –
    síkon át, hegyen át
    kinyújtom tefeléd.

    Örömök szállanak,
    kedves fők hullanak,
    vén sírok mállanak,
    estébe hull a nap.
    Szem mögött, szó mögött
    gondárnyék feketül.
    És mégis – ne remegj:
    lélek van teveled,
    nem maradsz egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna – Egyszerre lélegzetet vettem…

    Egyszerre lélegzetet vettem,
    torkom hirtelen szabadult,
    a kő, mely majd bezúzta mellem,
    sziromcsomó lett, szerte hullt;
    s amikor szemem kinyitottam,
    köröttünk egy ázott csalit
    éppen a napban szárította
    kamaszos lombjait.

    Fülemben az a sötét zúgás
    átváltozott és tiszta lett,
    felismertem a patak hangját,
    mely a sűrűben nevetett…
    Nem félsz? kérdezted s szavaidból
    ezüstös ujjú könnyűség
    örvényt kavart a levegőben,
    mely felkapott, sodort feléd

    s mellemmel melledhez tapadtan,
    mint törzséhez szélfújt levél,
    éreztem, édes érintésed
    magának elígér;
    s mint fény ha bimbója kinyílik
    valami enyhe ébrenlét
    virágzott zsongó tagjaimban
    s átsugárzott beléd.

    Valami tündér szomjúsággal
    ölelkezett két hűvös láng,
    lankadtak s nem tudnak betelni
    s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
    mint lepkék fehér havazása,
    mely megülte ámult szívünk…
    szárnyak nyitódtak és csukódtak
    s a csalit felrepült velünk…

    Lépések… láttak? sose bánjad!
    mentünk s az úton a kavics
    fehérre mosva nevetett ránk
    s virágok, füvek, bokrok is;
    zöld tenyereken ázott lepkék
    dermedten ültek, míg a nap
    leheletével melengette
    az ájult, fehér szárnyakat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ratkó József – Akinek a szerelem a gondja…

    Agyát, szívét is hámba fogja,
    merengve hallgat, szól szorongva,
    akinek szerelem a gondja.

    Fészek-rakók álmait sejti,
    tolakvó énjét elfelejti,
    szellős nádasban el is rejti.

    Kedvesének hű tükre lenne,
    s míg ő csudálná magát benne:
    szemérmes, dús titkokra lelne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Szirti sas

    Sérült sas volt. Rabúl ül ketrecében.
    Eltűnt a szikla és a kék magasság.
    Azóta őrli vadmadár-eszében:
    Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • „Ha ki akarod zárni a bajt, csukd be a szádat.”— kínai közmondás

  • Somlyó Zoltán – Letört gally a porban

    Sötét hajam ma, vagy holnap
    úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
    Mindenemből csúful kifosztott
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    És az arcom, mely szép volt teérted,
    megijeszt s kigúnyolja magát.
    Gally voltam egy tölgyön, amelyre
    a nagy bú felaggatta magát.

    Letörtem s elszállott felőlem
    a vihar, az eső meg a szél.
    Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    Most a porba magam beleásom,
    hogy el ne vesszek: bús játékszered;
    hátha erre jössz, öregen, egyszer
    s elmélázva kezedbe veszed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Őszeleji kívánság

    A vadludak és a darvak
    már az égre ékelődnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    A fecskék is készülődnek,
    sürgönydróton sorakoznak;
    jó utat az elmenőknek,
    hosszú őszt a maradóknak.

    Az árnyékok vékonyodnak,
    a patakok hűvösödnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    Gyapjasodnak a kis őzek,
    vöröslik a lenyugvó nap;
    jó utat az elmenőnek,
    hosszú őszt a maradónak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A gondolat szabad

    Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
    De felhők felett, de vizek alatt
    Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

    Legyen tanyám kietlen szirtorom
    Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
    Én amit akarok, azt gondolom!

    Ó, mi gyönyör, ó mily isteni kép:
    Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
    Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

    Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
    Az Isteneknek lángitalt kínálj!
    Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

    Repülj, semmi se szegje kedvedet,
    Repülj, szakítsd magadra az eget,
    Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

    Repülj, oltsd ki a földi lángokat
    És népesíts be új világokat,
    Nincs porkoláb, aki meglátogat!

    Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
    Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
    Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

    Te tövistelen téped a virágot
    S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
    Műhelyedben, Mester – téged ki látott?

    Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
    Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
    S nincs, aki Téged bekerít, határol.

    Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
    Szabad, mint a morajló tengerár,
    S csak öntörvényed s korlát, határ.

    Élet, Halál: minden beléd merül,
    És bíróul fölötted ki sem ül,
    Csak aki lát – az Isten egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Reményik Sándor, szabadság, gondolat, képzelet, lélek, hit, líra

  • Gyóni Géza – Örökre

    Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
    Ne búsítsd senkinek szívét,
    Mondd te csak azt, hogy – most szeretlek,
    Mert a jövő perc nem tiéd.

    Örökre… bús, tréfás, hazug szó.
    Isten ajkára illik az.
    Egy percre, míg egy csók elcsattan
    Leányajkon csak ez igaz.

    S ne is kívánd e szót: örökre!
    Vesd meg, ki mondani meri.
    A végtelenséget csúfolja,
    Mert nincsenek csak percei.

    Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
    Csak azt ígéri, mit megád.
    Örökre… csak a vértelenség
    Kendőzi ezzel önmagát.

    Ameddig ajkad csókol, éget,
    Ameddig szítja lángomat
    A férfi-ajkon ez igaz csak
    És hazudik, ki mást fogad.

    Vesd meg, ki így susog: örökre.
    Szeresd, ki csókol s nem ígér.
    Örökre szánt fanyar kötésnél
    Egy csókterhes perc többet ér

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Voltaire – Rögtönzés

    Kell gondolkozni; ha nincs gondolat,
    bár lelke van, az ember léte aljas;
    kell szeretni; célt, értelmet ez ad:
    az emberélet enélkül siralmas.

    Kell, hogy legyen meghitt baráti kör,
    kiművelt, nem önhitt fők társasága,
    amelyben otthonos számos gyönyör,
    mely nélkül végtelen a napok hosszusága.

    Kell, hogy legyen egy kipróbált barát,
    kit az ember megkérdez, kire hallgat,
    ki csillapítja lelkünk viharát,
    élét vevén a kéjnek és a bajnak.

    Kell, hogy legyenek pompás estebédek,
    hol, fesztelen, az ember csemegél,
    jó borokat és szellemes igéket,
    és mégse részeg, hogyha végetér.

    És vallani kell, éjjel, ráborulva,
    a drága tárgynak, kit szívünk imád,
    és ha felébredtél, folytatni újra
    s álmodban is gondolni rá tovább.

    Barátaim, elismerhetitek,
    s én már tudom, hogy élhető az élet!
    Nos, a perctől, hogy Silvia szeret,
    mindez magától, könnyen az enyém lett.

    Forrás: Lélektől lélekig