https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Robert Graves: Szerelem a kietlenségben

    Holló suhant a bérc előtt,
    s egy eltévedt póling nyögött
    verdesve láthatatlanul.
    A csúcsokon hó vékonyul;
    s a vízválasztó síkon át
    nem lelni búza, juh nyomát,
    kipergett mag a kőrakás,
    és pásztorkürt a károgás,
    míg gyér hangját s mohát legelve
    egy felhőnyáj bitangol erre.
    S az Északi Szél: láttam őt:
    ruhádnak kéjjel nekidőlt,
    hogy tested báját bronzba öntse,
    s zárt arcodról zúdult a földre;
    s többé nem hús-vérként ziháltál,
    márvány röptödbe fagyva álltál.
    Ó szárnyatlan Szárny, férfiálom,
    ki volt szebb nálad a világon?

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)

  • Robert Graves: Csomó a zsebkendőn

    Még gyermeket Mozart elragadott
    – alélt a szívem, bongva dobogott –,
    s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
    patakba léptem furcsamód nem én;
    szirtek közt sárga bükköny-földeken
    járván, sehogyse sikerült nekem
    virágot tépni, zsebredugni ott,
    ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
    káprázatomban. Segedelmül én:
    „Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
    mit ismerősnek híve rázhatok
    bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok.”
    Megkötöttem. Körben rezgett a sok
    nyárfa, a folyam nádja susogott.
    Mi most hiányzott: a vad taps pedig
    engem a nagy tömegbe visszavitt.
    Éreztem, vittem magammal tovább
    csomóm, önkívületem tanúját.
    De végleg messzetűnt: virág, folyó,
    nyárfa… s a nád, a búsan suttogó.
    Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
    Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
    nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
    e zöld világba, s ott szíve szokatlan
    vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
    sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
    s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
    mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
    csomót kötött mély, kurtán fodrozó hangok
    között; s hazament, sóhajtott az eseten:
    „Csak emlékeztető, több semmi sem.”
    Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
    tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
    Bár így maga buta, hiú dolog,
    művészettel mégis vezetni fog
    újonc-csoportokat e zöld világba:
    zihálnak ott villámütötten állva.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Jánosy István)

  • Samuel Beckett: Alba

    hajnal előtt még itt leszel
    és Dante és a Logosz és minden sztrátum és misztérium
    s a billogos hold
    ott a zene fehér síkja fölött
    melyet idekottázol hajnalig

    komoly alázatos dalos selyem
    hajolj arékapálmák fekete firmamentumára
    esőzz a bambusz-füstvirágra füzek fasorára

    részvét ujjaival ki hajol ide ha nem te
    és ha e port hitelesíted
    bőkezűséged alig gyarapítja
    mert a te szépséged előttem hófehér papír
    önmagát közlő közlemény ragyog át
    emblémák viharán
    hogy nincs napfény se nincs fátyol lehullta
    és nincs vendégelő úr
    csak én és aztán e papírlepedő
    a többi holt teher

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Tandori Dezső)

  • Reményik Sándor: Homokba írtam…

    Puszták homokján különös betűk.
    Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
    Puszták homokján különös rovás;
    Tán harci dal, tán baráti levél,
    Talán imádság. Olyan egyre megy,
    Elmossa zápor, letörli a szél.
    Puszták homokján különös rovás.

    Homokba írtam minden mondatom,
    Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
    Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
    Homokba írtam minden mondatom.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: ÜZENET

    Lévén Helsingőr mód f e l e t t főzáros
    s mert – kiben van – gyógyíthatatlan a Dánia-mánia:
    fogd kézen Oféliádat s vidd vidékre;
    a jó játék ott se bérremenő.
    Vedd eszedbe: Fortinbras oly halánk!
    – ő most már így-úgy meglesz nélküled.
    Hiányozz, Királyfi. Tiéd hiányi trónunk.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Nagy Ferenc: Édesanyám

    Van egy szó, van egy név ezen a világon,
    Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
    Csupa virágból van, merő napsugárból…
    Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
    Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
    Örömében sír az, aki e szót hallja.
    Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
    Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
    Amikor a szíved már utolsót dobban,
    Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
    Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
    Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
    Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
    Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
    És ha elébed jön könnyes szemű árva,
    E szóra felpattan szíved titkos zárja.
    Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
    Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
    Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
    Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
    S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
    Virágos sírdombon a könnyed megered.
    Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
    Nekem a legdrágább ezen a világon.
    Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
    Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: A legszebb dalom Édesanyámnak

    Fogok dalolni édes szerelemről
    Jövő napoknak bíbor hajnalán.
    Füvek, virágok mind reám figyelnek
    Bűvölten hallgat minden csalogány.
    A föld mámoros, mély álomba szédül
    S a dal csak zeng, csak zeng az ajkamon
    Kezem a lantnak aranyhurjain jár
    De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Behatolok a titkos műterembe,
    Hol a nagy Mester vésője alatt
    A jövendőnek márványszobra készül
    S ihletve zengek Isten-titkokat:
    Elzengem végig önfeledt ajakkal:
    Kinek jut bukás, kinek hatalom,
    Nagyobb leszek a régi prófétáknál: –
    De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Elzengem halkan, fátyolos kobozzal
    Fájdalmaimnak zordon énekét
    Elpanaszlom, hogy hányszor is csalódtam
    Hogy vesztettem el mindent, ami szép;
    És akkor, aki tündérvarázslatban
    Úgy élt bánattól, bútól szabadon
    Szívéhez kap és forró könnye csordul
    És mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Ott leszek majd a szörnyű harcmezőkön
    Hol bosszút állhat, aki sokat tűrt,
    Hol vért gőzölgő paripák robognak
    S az én ajkamon harsog majd a kürt
    S e kürtnek hangja elnyel ágyudörgést,
    Halálkiáltást véres rohamon,
    Arcokon ég a lelkesülés lángja!…
    De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Hanem amikor csendes alkonyatkor
    Úgy ülsz borongón, édes jó Anyám –
    Megtámadva az élet fájdalmától,
    S könnyes szemekkel tekintesz reám;
    Én egy ujjongó, édes dalba kezdek,
    Szívem derüjét mind Neked adom…
    Te átölelsz és némán összecsókolsz…
    És ez lesz nékem a legszebb dalom.

    1. december 15.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Mentovics Éva: A nagymama tavasza

    Mondd csak, nagyi: a te hajad
    mitől fehér, mint a hó?
    – Tudod kicsim, télbe léptem,
    de nem bánom, így a jó.

    Hajdanában kobakomon
    szőke tincset fújt a szél.
    Tudod, mikor tavasz táján
    a kis bimbó útra kél;

    szirma, mint a könnyű selyem,
    színe pompás, zsenge, friss,
    mint a mezők aranyhaja…
    olyan volt rég nekem is.

    Később, mikor nyárba léptem,
    ragyogott az ég nekem,
    s nemsokára anyukádat
    dédelgette énekem.

    Csodálatos évek jöttek,
    nem feledem soha tán,
    milyen boldog volt családunk
    nagyapókád oldalán.

    Aztán, mikor édesanyád
    egy ifjúban párra lelt,
    a Nap minden sugarával
    örömtáncát járta fent.

    Hosszú évek teltek, múltak;
    fényes nyarak, szép telek…
    ezerszínű őszünk múltán
    hajamra már dér pereg.

    De tudd kicsim, szép a tél is,
    mert a tavasz aranyát
    mióta élsz, drága kincsem,
    a te lényed adja át.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Lassú szárnyon

    Uram, a két szárnyam nehéz,
    hozzád emelkedni ma nem mer.
    Ne bilincselj meg és ne bánts
    nagy súlyoddal, a félelemmel.
    Te nagy völgyedben ne legyek
    énekre béna, hitre gyáva.
    Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
    mint kicsi koromban anyámba.
    Hívott erőseid dalos
    lakomáján mindig ne késsem.
    Kapudtól ne térítsen el
    utat veszítő szédülésem.
    Viharszeles mélyed felett
    meredekedet bízva járjam,
    sziklafalon hajnalmadár,
    örömpiros legyen a szárnyam.
    És hogyha mégis hullanék
    sugaradban vagy sűrű hóban,
    sohasem látott arcodat
    láthassam egyszer, zuhanóban.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Johann Wolfgang Goethe: Májusi dal

    A nagy természet
    Miként ragyog.
    A nap mi fényt vet!
    Mily illatok!
    Föld, ág rakodtan
    Színes virággal,
    Minden bokorban
    Ezer madárdal.
    Ezer kiáltás
    Visszhangra vár:
    „Ó, föld, ó áldás,
    Ó, napsugár!”

    Forrás: szeretem a verseket