https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Rákos Sándor: Ismerősök

    Hallomásból ismer mind, aki ismer.
    Félreért, átsiklik a lényegen.
    Csak az isten ismer személyesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idézet

    „Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben,
    mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét,
    a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt,
    vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai.
    Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy
    a megtérés…”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: A gyermekkor

    Előttem van, még ma is tisztán látom
    milyen is volt az egykori gyerek,
    ki a határban, vékony fényzsinóron
    sárkányfelhőt szélnek elengedett.

    A felnőtt hiszi, hogy boldog a gyermek,
    mert minden felnőtt kicsit ostoba,
    azzá teszi sürgető évek, tervek,
    tévutak, ráncok kenyérgond-hona.

    Múltban, tudásban ott a szomorúság.
    Iskolapadhoz leláncolt rabok
    fájdalma jajdul nagy tavaszhajókon,
    míg nyárig szállnak vágyak, illatok,

    de a nyár is, ha csillog összetörten,
    nem önmaga: egy-egy darabka nyár
    színlel színeket, s egy-egy fecskeívet
    el-, s visszadob a túl forró határ.

    A messzi tó, az szép volt, mert varázsolt
    fehér hullámot, mely kinyílt virág,
    s míg szirma hull haragdús pillanatra,
    meghajol, hajlong, ezüstzöld a nád.

    A kertek? Bennük felnőtt jött, vigyázó
    árgus szemekkel, s mit tett a gyerek?
    Játékot mímelt ég-üvegcseréppel,
    s becsapta a hajszolt felnőtteket,

    akik hitték: mit sem hall a valóból,
    mit súgott olykor ijedt árnyú fa,
    hogy rossz utakra tévedt fent a csillag,
    s legbelül vérzik piros önmaga.

    Ó, gyermekkor! Esték a hósüvegben.
    Hidegben tűzcsók. Egy-egy szó, meleg.
    Nem felejtem a jót, vajaskenyérrel.
    – s mennyi a rossz, mit nem felejthetek!

    Verekedők. Indulatok. Butító
    háborúból jött furcsa nemzedék
    gyermekei közt csak bezárt-magamban
    hallgathattam mélyre rejtett zenét.

    Mégis, amíg a félelmet tanultam,
    megtanultam végül nem félni már,
    ha nyárfa sóhajt, s körülvesz magányos,
    zörgő, ijesztő, madárnincs-határ.

    Megtanultam: bár nincs út sehová sem,
    s minden fényesben fénytelen ragyog,
    mégis, a szív, ha tényleg az, megőrzi
    múltját, vérző, piros csillagait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Színház

    A nyár, a telihold, s a többi. Ismerős
    díszlet. (talán a Rómeóból?) Ám a hős
    nincs a színen, idegen statiszták
    ölelik át helyette Júliát.

    A kert, a víz, az illatok. Tökéletes
    a látszat, de a hősnő mellett mit keres
    egy másik darabból egy másik színész?
    Miféle posztmodern a rendezés?

    A csönd, a csillagok… de megbocsátható
    ilyen szerepzavar? Más arc lebeg a tó
    tükrén, mit vársz, s mindez a rendező
    szerint egy módon értelmezhető:

    A viszony él, noha a szerep elenyész.
    (Marad a fénytechnikus meg néhány zenész.)
    Rómeó halott, szétszórták porát,
    valaki kell szeretni Júliát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Variáció

    a hangok illata
    az illatok íze
    az ízek színe

    a színek hangja
    a hangok íze
    az ízek illata

    az illatok színe
    a színek íze
    az ízek hangja

    a hangok színe
    a színek illata
    az illatok hangja

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Pillangó halála

    Minek bántottad? Rosszul tetted.
    Keservesen fogod megbánni.
    A szép pillangót leütötted.

    Virágoknak volt a bolondja,
    azt hitte, hogy te is virág vagy,
    körülkeringett hát rajongva.

    Szép volt aranyos tündöklése,
    szép voltál az aranykörökkel,
    de te nem hagytad élni mégse.

    Te a pillangót leütötted.
    Most már ki fog köröket írni,
    aranyköröket körülötted?

    Körüllebeg majd új imádat,
    de aranypillangó csak egy volt,
    csak ő gyújthatta glóriádat.

    Neki már vége, szárnya csorba,
    búcsúzik egy utolsó körrel,
    aztán lábadhoz hull, a porba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Naplemente

    Egy fának dőlve, elmélázva néztük
    A vérvörösen leszálló napot.
    Oly szép volt, midőn süllyedő korongja
    Mindig vörösebb színt kapott.

    “Nézd a napot, nézd” – mondtad elmerülve –
    “Olyan mint egy narancs, ugye olyan?”
    Én nem feleltem, csak néztem a napba,
    Borongó arccal, komoran.

    Eszembe jutott akkor hirtelen, hogy
    Mennyivel boldogabb is vagy te, lám:
    Gyermeklélekkel te narancsnak nézted,
    S én vérző szívnek gondolám…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: A legszebb dalom

    Legszebb dalomat akkor írtam én meg,
    Amikor először megláttalak
    S örök raboddá lett e szív, e lélek
    Egy röpke, tűnő pillanat alatt.

    Egy dalt akartam hozzád írni nyomban,
    Egy dalt, amelyben minden benn legyen:
    A vágy, amelytől szívem félve dobban,
    Rajongás, hév, imádat, szerelem.

    Töprengtem órákhosszat – de hiába.
    Sehogyse ment. Zavaros volt fejem.
    Oly nyugtalan voltam s oly kába, kába;
    Forgott, keringett a világ velem.

    “Szeretlek” – ezt vetettem csak papírra,
    Töprengtem bár soká, soká nagyon.
    Ez egy szó volt a tiszta lapra írva…
    Ez egy szó volt az én legszebb dalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Egyedül

    Egyedül ülök a szobában,
    A gyertya sárga fénye mellett…
    A bús magányban eltűnődöm
    A légbefoszlott szép időkön,
    Mik elrepültek, mint lehelet…

    Elnézem a gyertyát merengve,
    Körötte annyi pille repked.
    Epedve körülszálldogálják,
    Körülrajongják sárga lángját,
    Zümmögve néki hő szerelmet.

    Így voltam én is hajdanában,
    Amint e sok kis éji lepke;
    Így, így rajongtam Ő körüle.
    Csak látásának is örülve,
    Így vágytam őt, kínban epedve…

    – – Egy percegés… egy pille szárnyát
    Elkapta most a gyertya lángja!
    Szegényke nem állhatva ellent,
    A lánghoz nagyon is közel ment
    És most lehull a föld porába..

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: (Ős patkány terjeszt kórt…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.
    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszúállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.
    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. január

    Forrás: Lélektől lélekig