Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, millióm.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön –
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.
Forrás: Lélektől lélekig
Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.
Forrás: Lélektől lélekig
Az állatok kicsit odébb álltak,
a lélegzetnek csak a lehét kapták,
nem az egész lélegzetet.
Így jutott nekik agyag-agy,
de kárpótlásuk: ember-szemek.
Ők az almából se kaptak,
mi nyeltük le a tudatot,
így lett vagyonunk a világ,
s ők a szegény ártatlanok.
Az az órjási lélegzet,
ami életet lehell,
az teremti féltestvéreink,
s bélésnek belénk rejti őket el.
Forrás: Lélektől lélekig
„Egyedül vagyunk, magunkra hagyatva ezen a planétán,
és a körülöttünk burjánzó számtalan életforma közül
csakis egy, a kutya volt hajlandó szövetségre lépni velünk.”
Forrás: Lélektől lélekig
Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.
Már hűvös az este; a Rajna
nyugodtan folydogál;
a hegycsúcs sugarasra
gyúlt alkonypírban áll.
Ott fenn ül – ékszere csillog –
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
aranyfésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű,
s közben a lány dalol;
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban
szíve fáj, majd meghasad;
nem le, hol a zátony, a szirt van –
fel néz, fel a csúcsra csak!
Végül ladikot s ladikost a
mélységbe sodorja az ár…
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.
Forrás: Lélektől lélekig
A görögök mindig azt kérdezték, ha meghalt valaki:
Vajon volt benne szenvedély?
Nos, ez hát a lényeg. Bármit is csinálsz, égjen el benne a szíved.
Tedd alázattal és szenvedéllyel!
Legyen az egy csók, egy ölelés, karrier, álmok,
vagy csak egy nap a munkahetből.
Forrás: internetes kép
Áldom én is azt a bölcsőt,
»Mely magyarrá ringatott«.
Áldom én is azt a sorsot,
Mely szivembe dalt adott.
A dicső szellem világát
Áldom mindenek felett,
S dallom, a mi bennem eszme,
Dallom a mit érezek.
Szép az ének, szent az ének,
Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké
Általános, emberi.
Az igazság egy lehet csak
Valamennyi nyelveken.
Nagy leszen, ha lelke is nagy,
Ki művész első helyen.
Kék egével ősz Homérosz
Valamennyi nemzeté.
Buskomolyság, mélaság is
Egy van csak: a Hamleté.
Bolond Istók mindenütt volt,
A hol ember szenvedett.
Nagy művész, ki emberek közt
Feledi a nemzetet.
Gunykaczaj minden hazában
Don Quijotenak végzete.
Ember, hát nem kell kutatni
Küzködő Faust német-e?
A világ nyelvét beszéli
Moliére, a franczia
Harpagon, Alcest s a többi
Csupa kozmopolita.
Általános eszme s érzés,
Nagy, ha nem is nemzeti,
»Dalok korcsa«, melyben ez nincs;
Az igazság megveti.
Nép után nép küzd a létért,
Eltűnnek a nemzetek,
Róma megszünt, csak Horáczban
Élnek még az emberek.
Népével van összeforrva
A nagy eszmék dalnoka.
»Mind tükör volt egymagából
Tűnt nekem föl nép s haza!«
Egy egész nép ilyen ének
S akkor leghatalmasabb,
Hogyha, bár forrása egy csak,
Mindenütt süt, mint a nap.
A tiéd is mindenütt süt.
Nagy vagy a nagyok között!
Nemzet ily naggyá sosem tesz,
Csak az eszme, mely örök.
»Két világ csodája,« fénye
Halhatatlan éneked,
Most magyar, létezni fogsz, ha
Nemzeted csak létezett!
Forrás: internetes gyűjtés
„Az átlagos embereknek TV-jük van. A különlegeseknek pedig könyvtáruk.”
Forrás: internetes gyűjtés
Kattints a címre a teljes idézethez!
Házakat emelt körém a sötétség –
s a házakban nem lakik senki.
Fákat ültet körém a képzelődés –
s a fáknak nem támaszkodik senki.
Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,
fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.
Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,
nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.
Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.
A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.
Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;
szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;
a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem –
elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.
Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák.
El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.
Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra –
Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
