https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Juhász Gyula – A bölcs

    Nyugalmas, tiszta szemmel nézni mindig
    A háborgó és mulandó világot,
    Az örök törvényt betartani sírig,
    Spinóza, ez volt a te hivatásod.

    Boldog bölcs, kinek állandó szerelme
    A gondolat, kiben ott él az Isten,
    Téged nem rendített jó, bal szerencse,
    Te tudtad, hogy a vándorutad itt lenn

    Örök körökbe tart és mint a gyémánt
    A porban, egyszer fölragyog a lélek
    És kiszabadul majd a gondolat.

    Boldog bölcs, eltűnődve nézek én rád,
    Ki úgy díszítéd föl magányodat,
    Hogy gazdagabb volt, mint ott künn az élet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Xénia

    A Derűs él jól:
    bölcs-bután. A Borúsnak
    csak igaza van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Egy lány a villamosban

    Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
    Szemmel már úgy ült, mint dús terhű nő,
    Ki révedezve sejti már a rejtett
    Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
    Maga körül minden zajt elfelejtett,
    Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, –
    Körötte durva, lármás utasok
    Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

    Néztem hevült arcocskáját merengve:
    Ki tudja, milyen sötét hivatal
    Felé viszi szegény leányt a zengve
    Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
    De addig még övé a betűk lelke,
    A kopott regény minden szava dal:
    Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
    S féltérden helyezi szívét eléje.

    S megáldottam magamban ócska könyvét;
    Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
    Letörli egy sorsocska árva könnyét,
    S a vad világ többé nem oly sivár:
    Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
    Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, –
    Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
    Rendű és rangú harminchat minisztert!

    Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
    Politikák, jelszavak és hadak!
    Csak a tollakat ne fogja meg átok,
    Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
    Isten szívét nem bízta, csak tirátok,
    S míg ég és föld bús rommá omlanak,
    Hű könyveinkben daloljon a lélek
    Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecseri Gábor – Csak szó vagyok

    Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
    de nem ver soha nélküled;
    előttem csillogsz, fülemhez szavad van
    és szavamhoz füled.

    Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
    létre, ha nem Benned, te szép?
    Éled a réten a vándor, ki naptól
    föl nem perzselt földre csak néha lép.

    Csak szó. De annak is tartalma tőled
    árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
    csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
    csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •     Szabó Lőrinc

        A LÉGY


        Az ablaknál volt Lóci, nézte,
        hogy mászkál egy légy föl s alá;
        szerette volna agyonütni,
        de a lelke nem vitte rá.

        Én olvastam, Lóci feszengett,
        a légy dúdolta énekét.
        — Mondd, apu, — szólt a gyerek végre —
        nem zavar téged ez a légy?

        — Nem engem — mondtam. Lóci elment
        s egy ceruzával visszajött,
        és sóváran nézett a légyre,
        mely az üvegen zümmögött.

        Sóváran és dühösen nézte,
        mint vesztett zsákmányt a vadász:
        szörnyen bántotta, hogy felébredt
        szívében a sajnálkozás.

        És szólt: — Itt nem lehet olvasni! —
        — Megdögölesszem? — szólt megint.
        — Dögöleszd meg! — mondtam keményen,
        s néztem, a gyerek hogy legyint

        egyet-kettőt a ceruzával —
        És már nem zümmögött a légy,
        és Lóci élvezte a hőstett
        s a bűntelenség örömét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Madarak

    Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
    Tetszenek és megszégyenítenek
    s úgy magyarázzák az igazukat,
    hogy meg kell értenem a szavukat,
    madár-szavukat, hogy ez nem elég
    és adjak, még, és még, és újra még.
    Mit tehetek? Nevetek és adok,
    szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
    ami akad… Míg kint teszek-veszek,
    messziről lesik az erkélyemet,
    s alig jövök be, tollas seregük
    rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
    Én meg elnézem az üvegen át
    a szárnyas éhség fázó csapatát,
    a nyüzsgő hadat, a verebekét,
    s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
    nézem őket s szégyellem magamat:
    könnyű szeretni a madarakat!
    Könnyű bizony… És elgondolkozom
    ellenségeken és barátokon,
    eszembe jut ez meg az, ami jót
    emberrel tettem: almát és diót
    dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
    orvosságot, néha valami pénzt,
    rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
    vittem fel egyszer a hegyoldalon
    egy beteget… És hogy… Összeadok
    sok kis emléket… és elborzadok:
    nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
    Mit tehet az ember az emberért?
    Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
    Madarak verik az ablakomat.
    Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
    Ne tegyem azt se, amit tehetek?
    Madarak… No, még egy marék magot!
    …És elfüggönyözöm az ablakot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – A kisasszony állt a parton

    A kisasszony állt a parton
    búbánattal tele,
    szívét a rózsa alkony
    látványa nyűgözte le.

    Kisasszony, ez ócska viccre
    kár igazán a könny:
    lemegy a nap emitt, de
    ott hátul visszajön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – Szent szövetségre lépett

    Szent szövetségre lépett
    szíveddel az én szívem;
    erősen összesimultak,
    mindenben egy hiten.

    Jaj, csak a gyenge rózsát,
    kebled virágdíszét,
    csak ezt a szegény barátnőt
    lapítottuk mi szét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – A hídon

    Ennek az őszi napnak aranya
    Még a miénk; a budai hegyek,
    A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
    S a híd is úgy lebeg,

    Kitártan, a két égő part fölött,
    Mint végtelenbe készülő madár,
    Mely a búcsúzó lendület előtt
    A fényben még megáll,

    Acélfőnixként, mozdulatlanul,
    S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
    Valószínűtlen tájról álmodunk,
    Hová röpítni fog.

    Ó, irreális, édes pillanat
    Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
    Minthogyha most először állanék
    A híd ívén veled,

    És most keresném első hangjait
    A tóduló, de ki nem mondható
    Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
    Hogy élni, élni jó,

    S melyet mikorra elsóhajtana
    A reszkető és forró földi száj,
    Egy egész elmúlt élet hirdeti,
    Hogy élni, élni fáj.

    Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
    Traverz-vasakká lomposul a híd,
    S döglötten veti a két partra szét
    Bús főnix-szárnyait.

    Az őszi napnak édes aranya
    Elsápad a hideg hegyek felett,
    S elejtjük ezt a drága percet is,
    Mint ág a levelet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare – Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz

    Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
    szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
    tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
    s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
    Ha túlelfogult, megrontott szemek
    ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
    csalfaságuk horoggá mért vered,
    rákötni a szívem ítéletét?
    Mért tartsa szívem külön partnak azt,
    amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
    S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
    s fessen rút arcra szép becsületet?
    Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
    Ezért betege most a torzításnak.

    Forrás: Lélektől lélekig