Szerző: Mária Németh

  • Reményik Sándor: Tanács

    Te ne kérdezz, csak menj az utadon
    S meg ne állj körülnézni,
    A kétely gyilkos sebet üt belénk
    S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

    Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
    Az agyad bármi kábult,
    A gyöngeséged, tétovázó vágyad
    Egy hanggal el ne áruld.

    Magadba higgy és menj az utadon,
    Mint kit nem döbbent titkok árnya,
    Gyáva, ki minden mondata után
    Megtorpan kérdőjellé válva.

    Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
    Mögötted lobogjanak a csodák,
    Mint akinek csak ökle, foga van,
    Úgy menj a pusztuló világon át!

    Az égbe ne tekints, de forró karral
    Öleld az anyaföldet,
    Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,
    Nem mozdul az meg többet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán – A kalandor

    A semmittevés lován,
    A semmittevés lován,
    Ő üget az úton szaporán.
    Minden köve egy év.
    Szívének húnyó, bús heve
    Még néha lobban s egy barát neve
    Ilyenkor lobban el zsarátnokán.

    Nem tudja ő, hogy merre tart
    S nem emlékezik: – mit akart
    S nem kérdi többé, hol pihen…
    Néz felhőt, lombot és kiken
    Egy hűsebb élet fénye ott világol:
    A téli csúcsok felé néz a vándor…

    És óhajtana lenni téli hó,
    Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
    És mindaz: mi e földi lét fele, –
    Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele…
    Mi eltűnik – s nem mondta: élni jó!
    S vidáman múlik el s nem éri vád
    Az Alkotót, hogy mit művelt vele.

    Az úton mendegél és egyre jobban
    – Hogy erről álmodik – a szíve dobban:
    Ha nem üldözné többé vér szaga…
    Ha szél volna, a holdmezőbe’ hálna…
    S ha ő volna az örök éjszaka:
    Az emberszívekben tanyázna…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Dialóg

    A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
    Én a botomra dőlve hallgatom,
    Mint harmadik.
    Különben csend lakik
    Körül az erdőn.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

    A fenyő:

    Azt jól tudják az istenek,
    Akik az életem kimérték.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

    A fenyő:

    Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
    Se tőled.

    A harkály:

    Az emberektől függ tehát?

    A fenyő:

    Az ember nagynak képzeli magát.

    A harkály:

    Mit gondolsz mégis:
    Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
    S melléd telepszik egy vidám család?
    Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
    A nap heve után?
    Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

    A fenyő:

    Mit tudom én!
    Bölcső leszek talán.
    Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ha a halál is ilyen volna csak…

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Mint ez a decemberi alkonyat,
    Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen…
    S úgy bánna szépen, szelíden velem,
    S úgy érintené meg a kezemet,
    Mint valaki, kit nagyon szeretek.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
    Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
    Észre se venném, hogy sötétebb lett.
    Mennék vele, ki helyettem is lát,
    Ugaron, erdőn, tengereken át.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
    Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
    Egyik kezében megfogózkodnám,
    Másik kezében – lángjával alá –
    – bús géniusz – a fáklyát tartaná.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Hátulról átkarolná vállamat,
    Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
    „A tollat, pajtás, tedd le, most elég!
    Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
    Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”

    Ha a Halál is ilyen volna csak:
    Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
    Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
    Mik lelkem mélyéig tekintenek,
    S visszaragyogják, mit benne látnak:
    Drága képét egy-egy jóbarátnak.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
    De vinne szabad, nagy mezőkön át,
    Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
    S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
    Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joseph Joubert – (idézet)

    „Aki szeret, aki mindig szeret,
    nem ér rá panaszkodni
    és boldogtalannak lenni.”

    Forrás: Joseph Joubert gondolatai

  • Csoóri Sándor – Ha megérintlek

    Mért írjak verset,
    ha veled lehetek?
    Csak azért,
    hogy az időt kicifrázzam
    és szaporítsam a szót?
    Kézbe kapom inkább a Napot,
    mint a kugligolyót
    s a láthatár erdeit
    döntögetem a kedvedért
    halomba,
    egy rakásra.

    Mért írjak verset,
    ha veled lehetek?
    Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok
    és a szád, mint a legmeztelenebb rím.
    Nyár van,
    kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,
    a hasadtól meg átforrósodik
    a tóparti homok.

    Madarak járnak feléd
    s vonatok.
    Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,
    szemem kapkodva levetkőztet –
    Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
    Ha nádas volnál: a nádast nézném
    s ha föld: a földet.

    Mért írjak verset,
    ha veled lehetek?
    A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,
    meghalnak, mint az emberek,
    de ha megérintlek,
    az érintés halhatatlan marad:
    nem akar jövővé változni,
    se emlékezetté –

    Mért írjak verset,
    ha mindenestül a tied lehetek?
    A lábadé,
    a kezedé,
    a leheletedé!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor – Ez a nap

    Egy nap veled,
    egy nap megint az őrület:
    szobád és tested félhomálya,
    csöndje és határtalansága.

    Kitakart szád és semmi más –
    ott kint vadszőlő villogás:
    az égen véraláfutás.

    Vakmerő remény így szeretni,
    melledért, szádért megszületni,
    földdel, egekkel keveredni.

    A nyár, mint a vér, megalvad,
    összeomlik, mint birodalmak:
    virág-romok,
    levél-halottak
    gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

    Ne félj, nem félek, ez a nap
    bebalzsamozza ágyadat,
    kezedet, hallgatásodat
    s fekszem melletted akkor is,
    mikor az álom hazavisz,
    mikor már nem lesz több szavam,
    csak ennyi:
    szél van,
    este van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza – Lelkek cseréje

    Egész lelkem kapod a dalban:
    Megalázott s királyi gőgös,
    Vérig kínzott és mégis szánó,
    Magasirató, mást dajkáló,
    Hívő s pogány egy pillanatban,
    Vétkes, vágyas és szűzártatlan
    Egész lelkem kapod a dalban.

    Egész lelkedet add cserébe:
    Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
    Csak a szemed s az ajkad látom.
    Szemedre és ajkadra szálljon
    Titok, kívánság, öröm, álom
    S amit csak rejt a lelked mélye:
    Soktitkú fátylad lebbentsd félre!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antoine de Saint-Exupéry – A kis herceg (idézet)

    „Ha valaki szeret egy virágot,
    amely csak egyetlen példányban létezik
    a csillag-milliókon:
    ez épp elég neki, hogy boldog legyen,
    ha a csillagokra pillant.”

    Forrás: Antoine de Saint-Exupéry – A kis herceg

  • Szécsi Margit – Tánc

    Teliholdból süt a végzet,
    csillag markol vérkörökbe,
    halálforgás minden óra,
    jőjj szeretni mindörökre.

    Zöld szoknyám a fiatal nyár,
    csókra vágyom, nem kalácsra,
    jeges bárcák hadi-útján
    vagyok izzó Máriácska.

    Rézveretű a derekam,
    vörösréz-kupa a mellem,
    meghasonlás éjszakáin
    tedd, hogy szívünk összecsengjen.

    A gyehennás vágy-lovakat
    üdvözítő útra oldom,
    a gyehennás vágy-lovakat
    hajtom a viharos mennybolton!

    Teliholdból süt a végzet,
    csillag markol vérkörökbe,
    halálforgás minden óra,
    jőjj szeretni mindörökre.

    Forrás: Lélektől lélekig