Szerző: Mária Németh

  • Szabó Lőrinc – Lóci elalszik

    Azt hittük, már rég alszik, és
    egyszerre frissen, hangosan
    megszólalt a szomszéd szobából
        Lóci, a kisfiam.

    „Anyuka, kit temetnek el?”
    – kérdezte; és mi, a nagyok,
    összenéztünk, és a szemünkben
        veszély volt és titok,

    hogy mire gondol Lóci és
    mitől fél, hol jár az esze,
    s a meglepetés zavarában
        nem felelt neki senki sem.

    „Kit tesznek le a föld alá?”
    – sürgette most már a gyerek.
    „Azt, aki meghalt” – szólt az anyja
    gyorsan és nevetett.

    „A-azt?” – békült meg a kicsi,
    felejtve minden rossz gyanút.
    „Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá
        és most már elaludt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Ferenc: Téli imádság

    Már megmutattad nagy hatalmadat,
    Az ember félve jár eged alatt.
    Reszketve bújik meg hajlékiba,
    Mint száraz lomb közt az alvó csiga,
    Egész határunk rívó puszta lett —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Nézd rózsafánkat ott a kert szegén,
    Tán a tavaszról álmodott szegény,
    Mikor a fagy orozva szállta meg
    És forgácsokra tépte a hideg,
    Soha se hajt az többet levelet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Hát ez az istenadta kis madár,
    Kit vigaszunkra itt hagyott a nyár,
    S most megfagyottan néz az égre fel
    Világvesztett kis szemeivel,
    Az ártatlan neked mit vétett?
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Kis lányom arca, nézd, milyen fagyos,
    Ma angyalodhoz nem hasonlatos,
    Dermedt kis ajka fájósan remeg,
    Szeméből könnyet perget a hideg,
    Ó, mennyivel szebb, amikor nevet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: A legnagyobb művészet

    A legnagyobb művészet tudod, mi?
    Derűs szívvel megöregedni…
    Pihenni ott, hol tenni vágyol,
    Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
    Nem lenni bús, reményvesztett.
    Csendben viselni a keresztet!
    Irigység nélkül nézni végig
    Mások erős, tevékeny éltit.
    Kezedet betenni öledbe
    S hagyni, hogy gondod más viselje.
    Hol segíteni tudtál régen,
    Bevallani nyugodtan, szépen,
    Hogy erre most már nincs erőd,
    Nem vagy olyan, mint azelőtt.
    S járni amellett vidáman,
    Istentől rádszabott igában!

    De ezt a békét honnan vesszük?
    Onnan – ha azt erősen hisszük,
    Hogy a teher, mit vinni kell,
    Az égi honra készít el.
    Ez csak a végső simítás
    A régi szíven, semmi más!
    Ez old fel minden köteléket,
    Ha a világ még fogna téged.
    Az Úr nem szűnik meg tanítani.
    Azért kell sok harcot vívni
    Idősen is, míg csendesen
    A szív az Úrban megpihen,
    S kész vagy az Ő kezéből venni:
    Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bereményi Géza: Csönded vagyok

    Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.

    Vártál ha magadról szép éneket,

    dicsérő éneked én nem leszek,

    mi más is lehetnék: csak csönd neked.

    E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.

    Ha rám így kedved van maradhatok,

    ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,

    se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

    S folytatom mid vagyok, mid nem neked,

    ha vártál lángot, az nem lehetek,

    fölébem hajolj lásd hamu vagyok,

    belőlem csak jövőd jósolhatod.

    Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.

    Vártál magadról szép éneket,

    dicsőítő éneked én nem leszek,

    mi más is lehetnék: csak csönd neked.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Az eljövendőt várom…

    Már ledőlnek a lelkem tornyai,
    Miket a hiúság emelt,
    És porrá teszek minden cifra házat,
    És pusztasággá teszem e kebelt,
    Hol főlehajtva bujdos az alázat.
    E kongó pusztaságban, végtelen,
    Csillagtalan, adventi éjeken
    Várom az eljövendőt.

    A költőt.
    Az egyetlent, az igazit, nagyot,
    Akinek én csak szolgája vagyok,
    Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel
    És hódít lanttal, karddal és kereszttel,
    Őt várom, őt, az igazit, nagyot,
    Mert én fáradt vagyok,
    Mert én gyenge vagyok,
    S ó, mert nem én vagyok az igazi!

    Az én bíborom: ronggyá foszlik el,
    Az én aranyam: ónná folyik szét,
    Nekem a mennyországom is pokol,
    S a szivárványom csupa szürkeség.
    Az én muzsikám: „vén cigány” zenéje,
    Én érzem: ez a vég.

    Az eljövendőt várom.
    És egyengetem az ő útjait:
    Fogékony, izzó szívekre találjon!
    S én majd megnyugszom, ha lábához tettem
    Kopott lantom és kopott csatabárdom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – A neved

    Kiáltani szeretném, s nem lehet,
    még súgni se szabad a nevedet,
    még gondolni se – jaj, elárulom,
    pedig belül csak azt visszhangozom,
    a hangos titkot, mely életemet
    úgy édesíti, édes nevedet:
    nevedet, édes, a pár szótagot,
    mely tündéri burkoddá változott,
    röpítő közegeddé, nevedet,
    mely körém gyújtja az emlékedet,
    fűszerként csendít a nappalon át,
    s beillatosítja az éjszakát,
    s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
    már majdnem te vagy, amit beszívok,
    már majdnem te: minden lélegzetem
    veled itat és zsongat édesen:
    édes neved betölti szívemet,
    s csak titka, te, vagy nála édesebb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: „Idill” a magasságban

    Vihar ment végig a hegyélen. –
    A gyökerei megmozdultak.
    Az órjás, látva végzetét
    Társa felé nyujtá kezét:
    Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
    És tompa jajjal rázuhant.

    Elállt a hegy lélekzete,
    S egy percre a patak alant.

    A másik meghajlott bele,
    De felfogta és megtartotta őt.
    Egyik a másikra támaszkodva:
    Most így állnak a Teremtő előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Veled vagyok

    Érzed, ha gondod, bánatod van,
    szólok hozzád, veled vagyok;
    mint én is meghallom bajomban
    hozzám szivárgó sóhajod?!

    Nélküled élni nem tudok már;
    lásd, ha távol vagy, ha közel
    – édes bájad körül-lobog bár –
    keserű mámorod ölel.

    Kik összeforrottunk a bajban,
    tilosban (s bűnben – mondanák
    a szentek!), megleljük-e majdan
    a közös kegyelem szavát?

    Megleljük-e? Veled keresném
    étlen is ítéletnapig!
    Míg ránkgyújtja e képtelen fény
    hűségünk gyémánt holdjait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Theodor Storm – Este

    (Vas István fordítása)

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szkepszis

    Megszaggatom bírói köntösöm,
    A székem itthagyom, megyek haza,
    Talán igaza van mindenkinek, –
    És talán senkinek sincs igaza.
    Mit tudom én!
    Előttem összefolynak feketén
    A törvénytáblán a vésett betűk.
    Torkom szorul, ajkamon érzek
    Valami mondhatatlan keserűt.

    A pillantásom éle úgy kicsorbult!
    Én nem tudok már igazságot tenni,
    Adjatok inkább egy remete-cellát,
    Hagyjatok inkább a vadonba menni.
    Szívembe néznék, – de a szívem reszket,
    Hogy döntsön, mikor magába’ se biztos?
    S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet…

    Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
    Ítéletet ne kelljen mondanom,
    Itt hagyom nektek üres székemet –
    Én – hadd tűnődjem a csillagokon.
    Vonja lelkemet aranyba az ősz,
    Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
    S boldogabb legyen, aki megelőz.

    Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
    S ha nem bukkant rá – legalább ne tudja,
    Csak tudjon hinni, hinni – önmagába’!

    Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
    Az ellentétek iszonyú világa
    Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
    Úgy gyötör ez a sötét látomás,
    És a tudat, hogy oly messze az ég.
    Feloldanám egy nagy harmóniába:
    Ami itt disszonáns hang, s töredék.
    Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.

    De ez a béke talán a halál, –
    S a föld talán csak így érhet az égbe.

    Forrás: Lélektől lélekig