Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
de ha jönnél én mindig itt vagyok.
Gyere – ha nincs – meleg eleségért
s puha fekhelyet is adok.
Ne légy – ha nem kívánod – kóbor,
eldobott levél mi szállong céltalan,
és ha ajkadon régen volt már jó bor,
keress meg engem – itt néha van.
Én tudom, bármit adnál cserébe,
de semmi az – ide nem kell zálog:
nem léphet az emlékek helyére
nagyobb érték e szónál: barátok.
S ha eljössz, mint a gyönge tészta
feldagadnak a régi napok,
s úgy lesz megint minden egész, ha
te mesélsz és én bólogatok.
S beszéld el azt is hevesen,
ki művelt belőled meghasadt farönköt,
ki tudta a titkod, mit kevesen,
hogy lábadról ily könnyen ledöntött.
S ordítsd mint régen, igaz torokból,
hogy az egész világ piszkos kátrány,
azt is, hogy aki kéne nem csókol
s hogy cigarettacsikkes a párkány,
hogy nem léteznek az úgy várt csodák,
hogy melléd huppant apád a fáról,
hogy anyád elfelejtette a vacsorát,
hogy minden éjjel írsz és fázol,
hogy oda le menni milyen jó lehet,
csak magától sosem váj helyet a Föld,
hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek:
a kék, a piros, a sárga meg a zöld…
De tudod, hogy házamon nincsen cégér
és azt is tudod, hogy ott bármi állhat.
Ezért ha egyszer mégis ideérnél,
kopogás nélkül gyere be – ahogy én is tettem Nálad.
Forrás: Lélektől lélekig
