Ott ült az ablak mellett.
Emlékszem, varrt szegény.
A tű parányi sebet ejtett
napbarnított kezén.
Tizennyolc éves voltam,
ki még semmit sem látott,
s megváltani készültem
gőgösen a világot.
Ahogy anyámra néztem,
egyszerre megviláglott:
nem csak kereszthalálért,
szürke napok sodráért is
lehet ember áldott.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
hogy legyél: a hit gyönyöre
maga építi, amit ostromol.
S oly laza a lélek szövete, oly
vékony réteg az érző pillanat,
s ami – valóság? – rajta áthalad,
olyan kétes, és a jelen mögött
– vagy előtte – olyan nagy az örök,
oly tengersok a többi, az, amit
a szellem őriz és elevenít,
rajtad s máson, perc és anyag felett,
olyan úr az emlék s a képzelet,
hogy érzékeid eseményei,
a testi mámor tűnő tényei,
mellette mind csak koldús unalom:
ezeregyéj forog át agyadon,
úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
ahogy téged álmodik valaki.
Forrás: Lélektől lélekig
Vannak csendek,
mikor a percet
átüti a szó.
Nyiss ki ajtót és ablakot
Isten a látogató.
Hagyd minden dolgod,
a szóra figyelj,
oly ritkán hallható.
Átömlik rajtad, mint egy ölelés,
mikor Isten meglátogat,
Te vagy a hang,
a szó.
Forrás: Lélektől lélekig
boglyas felhők sietnek a Hold előtt
(Weöres Sándor)
Jártál-e peremén az égnek,
hol rád vár a farönk?
Csapódott fel mögötted árnyék?
Csapódott fel göröngy?
Álltál-e peremén az égnek,
hol odavész a nyom?
S a kényszerített feledéssel
kiég az irgalom?
Láttad-e, peremén az égnek,
hogy légvár az erőd?
S boglyas felhők is elvetélnek
a vércse hold előtt?
Érted-e, peremén az égnek,
a jég miért rian?
S mért tátognak a rockzenészek
a tolókocsiban?
Mert lépni kell, mint hold a vízre,
s a mélység ágboga,
a hullám nekiront a partnak –
de ki küldte oda?
Forrás: Lélektől lélekig
Gyermekkorom hű társa, te,
zöld óceánok gyermeke,
te mindig egy, ezer alakban,
tapintható, de foghatatlan,
kinek jószagú sóhajától
a titoktartó éj kitágul,
s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
mögött megfér a félvilág:
te kóbor isten, szerte bolygó,
hogy kerülsz ide, te csavargó?
Van tíz éve, hogy láttalak
a hajdúsági fák alatt,
ott hintáztál a langyos éjbe,
susogtál a tölgyek fülébe,
de megriadtál, elfutottál,
hol jártál, míg ide jutottál?
Nézd, hogy derül a vérszegény
Vérmező, hogy hízik szegény!
Az ifjú fák rádmosolyognak,
rosszkedvű füvek mosakodnak,
melengeti lehelleted
szegény, meztelen nyíreket,
s köszöntenek apró neszekkel,
kis reszketeg lélegzetekkel,
míg táncolsz nedves talpadon
a felfénylő piros padon,
s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
villogó cseppek pergenek.
Csak állok, és nyí a gyerekkor,
fülembe nyí, bokámba kap:
„Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
Csak állok a Várhegy alatt.
Még azt se mondhatom: maradj,
hogy várd meg velem a telet;
magam is idegen vagyok,
hogy adhatnék szállást neked?
Dagad a tócsa, csak dagad,
csillog a síkos házfedél;
fond be kibomlott nagy hajad:
földim, Eső, közel az éj.
Indulj tovább! Indulok én is,
kezem olykor magasra tartom,
szorítom szálló köntösöd.
Nedves kezem. Nedves az arcom.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott, az autók közt, arra jár az Isten.
Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.
A múltkor még meg is szólított az Isten.
Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.
Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.
Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.
Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.
Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak és a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.
Ezek a szemek,
egyedül eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.
Egyedül
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedül
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Hozott az ég! keblünkbe zárt
Rég várt vendég, magyar nyelv!
Lelkünk lelke, szívünk vére,
Velünk maradj, ne tűnj el.
Ülj a székbe, mely megillet,
Tedd fel babér-koronád,
Erősödjék meg hatalmad
Hosszú századokon át,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
„Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.”
Szálld meg költő s tudós lelkét,
Hogy írjanak magyarán.
Tisztaságban, helyességben
Tündökölve egyaránt.
Idegen szót, eszmejárást
Ne hagyj többé mondani.
Van mi nekünk annál jobb, szebb,
Csak ki kell választani.
Hogy e honban ne mondhassa
Költő, tudós ezután:
„Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.”
Szállj az úri teremekbe:
Hol eddig más volt divat.
Tudjon veled elmulatni
Nagyságos lányod, fiad.
Casinóban, versenytéren,
Páholyban, vigalmakon,
Minden nagy úr tudjon szólni
A hazai hangokon.
Hogy e honban ne mondhassa
Gróf és grófné ezután:
„Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.”
Szállj a jó táblabíróra,
A ki azzal kérkedik,
Hogy más nyelven, mint magyarul
Nem is hallott még eddig.
S mondd meg néki, hogy nem elég
Téged viselni szájban,
Hanem olvasgatni is kell
Könyvekben és újságban,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
„Beszéltem a magyar nyelvet,
De b’z én nem olvasgatám.”
(1859)
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad
testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér
csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol
a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között
jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
De egész lényem tudja, érzi:
nem válunk el mi sohasem.
Életem életed kíséri,
minden utad keresztezem.
Ösvényed lettem és a házad,
mindenütt én töltelek el:
lelkemtől túlcsordulva másnak
nem jut már benned semmi hely.
Nézz ezer szembe: benne látod
az én örök szemeimet.
Nélkülem üres a világod:
én vagyok az Egyetlenegy.
Bárki nő szól hozzád, a hang csak
hangomat idézi neked.
Kerted lombjával simogatlak,
s mint fenti, éjféli szemek,
nézlek, ha, késve, hazaérsz, és
emlékeiddé változom:
szobádban cigarettafüstté,
csillagfénnyé az ablakon.
Ezer kilométerről elérlek,
szívem a szívedhez kötöm.
Szellőként az ablakba csallak.
Kicsuksz? Viharként betöröm:
az bátran a házadba röppen,
minden napod forgószele:
papírjaid összekuszálom,
s tán az életed is vele…
Ne merj feledni sohase!
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
