https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Benjámin László: Valami ponyva kellene

    Valami ponyva kellene, jó detektívregény,
    melynek csapdáiból váltig lel kiutat
    a széplány képiben űzőbe-vett erény,
    és gyilkosság sincs több, mint egy tucat –
    S a gyilkos végül is – akármilyen szemfüles
    láb- és ujjnyomát törölni, s bár tigrismód verekszik
    tíz ellenében – börtön lakója lesz,
    mivel utána les
    az utolérhetetlen nagy detektív,
    Poirot Herkules –
    S a talpraesett, bátor, de szűzies
    leány, ki évi száz fontot keres,
    a veszélyből örökre megmenekszik,
    s a gazdag, de becsületes
    ifjú hitvese lesz –
    S ne mondja senki, hogy cukrosvizes
    ostoba mese ez,
    mert a lélek igazságot keres,
    és hol van az igazság? A szeméten
    meg a mesében.

    Valami ponyva kellene, jó detektívregény,
    mely a szörnyeteg, álszent
    világból, ha csak egy órára is,
    kivisz –
    s az ember tudja már az elején,
    hogy végül egybekel a lány meg a legény
    és helyreáll a megsértett világrend.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Burns: A komor éj

    A komor éj már közelít,
    üvöltő vad vihar süvít,
    hasas felhők sötétlenek
    a szél-szántotta sík felett;
    a vadász bukdácsol haza,
    fészkére száll a vadkacsa,
    pusztán csak én nem nyughatom,
    Ayr, elhagyott szép partodon.

    Az ősz gyászolja déresett
    kalászait, a földeket;
    tajtékot hány a szennyes ég,
    tompán morog a messzeség:
    vérem fagy, lelkem látja már,
    hogyan dobál a tengerár;
    örvény, sötét halál fogad,
    elvesztve, Ayr, szép partodat.

    Nem félek én a tengeren,
    bömbölhet, zúghat féktelen,
    nem tántorít el száz halál,
    ha eltalál, hát eltalál:
    de szívem mégis megszakad
    a mérhetetlen súly alatt,
    kín, fájdalom, emlék szorít,
    elhagyva Ayr szép partjait.

    Ég áldjon, dombok, hajlatok,
    ugarok, szittyós nádasok;
    hadd kergetem ábrándjaim
    letűnt szerelmek romjain!
    Békével fáradt vállamon,
    barát, ellenség – búcsúzom!
    A lelkem csordultig teli;
    ég áldjon, Ayr szép partjai.

    (Kormos István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: Embernek lenni

    Bosszúsan, mint a bibliában
    A morgó Isten-embere,
    Húzódom e bokor tövébe,
    És keserű daccal tele.
    És fájdalommal, hisz a lelkem
    Még most is érettük remeg:
    Én jót akartam, én jót akartam,
    Miért hogy mégsem értenek!

    Szellőcske surran át. Fölöttem
    Az orgonafa lombjai
    Bizalmasan egymáshoz bújva
    Kezdenek összezsongani.
    Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
    Olyan meghitten fogja át.
    Lehet-e, hogy levél ne értse
    A szomszédos levél szavát?

    Por az úton. A legelőről
    Megtérőben a birkanyáj:
    Összetorló gyapjas fejekből
    Kondorodó tengerdagály.
    A szél egyhangú bégetésnek
    Foszlányait hozza felém.
    Ha báránynak születtem volna,
    Bizonyhogy én is érteném!

    A ház előtt a gyér homokban
    Sikongatnak a gyerekek,
    Kavicskáznak és hempergőznek,
    Hányják a cigánykereket.
    Kettőn közülük csipkegallér,
    Mezítláboska két gyerek,
    De egy almának négy gerezdje
    Nem lehet náluk ikerebb.

    Olyan irigyen nézem őket:
    Hogy értik egymást mindezek!
    Ó én is, én is, minden embert,
    Csak engem ők nem értenek.
    Az egyiknek csak a tanár úr,
    A másiknak író vagyok,
    Ez csak a férfit érzi bennem,
    A negyedik csak a papot.

    Durva szemünk hát csak a felszínt,
    A tarka köntöst látja meg?
    Az emberösztön meg nem érzi
    Azt ami ember, ami egy?
    A buta bari bölcsebb nálunk,
    És emberebb a kisgyerek.
    Embernek lenni emberek közt
    Mi nem tudunk csak, emberek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: A magányosság toronyablakából

    Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
    És gondolatom illattalan űrén
    Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
    Egyetlenül,
    Soha még ilyen fogható nappali fényben,
    Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
    Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
    A magányosság tragikus toronyablakában,
    Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
    És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
    Egyedül, emberül.

    Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
    Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
    Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
    Egy-emberül.
    De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
    Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
    Egy új dallamnak kell születnie még:
    Amit éntőlem akar az Isten,
    Magamtól, egyedül.

    Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
    Dadogni tud csak és sírni szegényke.
    Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
    Csak ő egyedül.
    Aki a néma halat is érti,
    Akinek dallam a vicsori orkán,
    Ő engem is ért, és én is értem őt,
    Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
    És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
    Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
    Félreérthetetlenül.

    Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
    Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
    Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
    Szál-egyedül.
    Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
    Úgy, ahogy a többi:
    Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
    Nem lenni felelősnek,
    Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
    Hasonlítani, emberül.

    Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
    Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
    De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
    Borzong körül.
    A magányos Igazság arca előtt állok
    Magányos igazammal,
    Meztelen mellel,
    Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
    Meghitten néz a szemembe,
    Egyedül, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Nélküled

    Nélküled lelassul a szívem
    Nélküled nem ismerek magamra
    Nélküled csak nézek magamra
    tűnődök, honnan ismerem.

    Nélküled nem is én vagyok
    csak valaki lézeng helyemben
    ki voltam, – lakhelye ismeretlen
    másik földrészre távozott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Most csak

    Most csak melléd fekszem és nézlek,
    de nem szememmel, nézlek a számmal,
    nézlek bőrömmel, kezemmel,
    nézlek kigyúló szempillámmal.

    Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
    A föld az eget így betűzi.
    Így tapogatják világtalan fények
    csillagok borzongó betűit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Lépcsőnapok

    Mikor megkezdtem, még nem tudtam róla.
    Csak „jártam” rajta, haladtam lassan előre.
    Ahogy múltak éveim, úgy jöttem rá,
    hogy csigalépcsőn vagyok egy toronyban.

    Egy lépcső: egy nap. Egy kör: egy év.
    S a torony? Az életem.
    Hátra nem léphetek, meg nem állhatok,
    csak mindig tovább, feljebb, feljebb…

    Persze, nem egyformák ezek a lépcsőnapok.
    Van szomorú, vidám, fájdalmas,
    és néha egy-egy boldog fok is,
    de mind elmúlik, jön a következő…

    Soha nem tudhatom, melyik lépés,
    melyik lépcső lesz az utolsó,
    s arról lelépve hogyan tovább:
    lezuhanok vagy felrepülök?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

    Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
    És ha szerelem ez, minő, miféle?
    Ha jó, miért van oly halálos éle?
    Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

    Miért sírok-rívok, önként ha égek?
    S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
    Élő halálnak kéjes szenvedése,
    miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

    S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
    Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
    egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

    Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
    hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
    fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vitó Zoltán: Van úgy az ember…

    Van úgy az ember,
    hogy álmodozni vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – riasztó úton – csak a valóságig.

    Van úgy az ember,
    hogy bár szólani vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – tétova úton – csak a hallgatásig.

    Van úgy az ember,
    hogy bátorságra vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – bénító úton – a megalkuvásig.

    Van úgy az ember,
    őszinteségre vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – ösvényes úton – csak a hazugságig.

    Van úgy az ember,
    hogy építeni vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – vak-sötét úton – csak a rombolásig.

    Van úgy az ember,
    hogy bár szállani vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – ingoványon – az elnyelő mocsárig.

    Van úgy az ember,
    hogy az Összhangra vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – veszejtő úton – lelke káoszáig…

    Bizony, van úgy az ember:

    otthagyná gőgös, „koronás” helyét;
    sóváran nézi buksi kutyájának
    lélek-gyémántként csillogó szemét:
    és sírva simogatja
    egy őzgidácska ártatlan fejét:

    Ám úgy is van az ember,
    haragra, bosszúra készül előre,
    de egy kedves hang csendül, –
    és szelíd barátság sarjad belőle.

    És úgy is van az ember,
    hogy balsorsára készül már előre,
    de egy tiszta fény villan, –
    s búvó remény, öröm sarjad belőle:

    Mert úgy is van az ember

    – sorsáért bármily balszerencsét átkoz –;
    egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
    és mégis eljut, eljut önmagához,
    – kalandos úton – legjobb Önmagához.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Én is

    Én is világot hódítani jöttem
    s magamat meg nem hódíthatom.

    Csak ostromolhatom nehéz kövekkel
    vagy ámíthatom és becsaphatom.

    Valaha én is úr akartam lenni
    ó bár jó szolga lehetnék!

    De jaj, szolga csak egy van: az Isten
    s uraktól nyüzsög a végtelenség.

    Forrás: Lélektől lélekig